Hirek érkeznek innen is, onnan is, melyek némileg kedvesek a magyar fülnek. Hogy a csehek készülnek kiüriteni Pozsonyt. Nem tudjuk miért, mert hiszen nem azért szoktak egy várost ma megszállni, hogy holnap kiüritsék. Jött azonban ma a békekonferenciáról hir, a mely jelenti, hogy ott határozatot hoztak területek erőszakos vagy tán önkényes megszállása ellen. A konferencia hirét vette innen, hogy erőszak alkalmazásával szállanak meg olyan területeket, a melyeknek jogos visszaköveteléséről a békekonferencia lesz hivatva határozni. Ugy látszik, ezzel van összefüggésben az a hir, hogy a csehek kiüritik Pozsonyt s reméljük, még egyéb városokat és területeket is. Nem tudom, van-e jogunk annak a föltevésére, hogy ez valamiképpen eredménye az itt járt amerikai bizottságok jelentéseinek, melyek eddig nyilván Wilson előtt feküsznek. Bizonyos, hogy az itt járt küldöttségek és ma is itt lévő tagjai az amerikai kirendeltségeknek, komoly érdeklődéssel vették szemügyre a viszonyainkat és ámulva kellett látniok, hogy milyen ferde világitásban és hazug tálalásban kerültek azok Európa tanácsa elé. És bizonyos az, hogy ha két oly elme és két oly jellem, minő Coolidge és Apponyi Albert, együvé kerül és másfél órai eszmecserét folytat valamely tárgyról, akkor lehetetlen, hogy e tárgy igazsága, bármely tendenciózus eltolódásból is, in integrum vissza ne helyeztessék.
Magyarország területi integritásának a kérdése, ha becsületes emberek komolyan szemügyre veszik, akár történeti, akár geográfiai, akár gazdasági, akár néprajzi, akár politikai szempontból oly természetes, oly parancsoló, oly szükségképi és oly szembeszökő, hogy józan elmével azon lényeges változtatást tenni nem lehet.
Ez nem egy önkényes elrendezés, nem hatalmi tényezők erőszakos terméke (a mi lenne, ha ellenségeink terve szerint osztanák föl országunkat); ez egy történeti kialakulás, egy történeti tény, melyen ezer év óta semmi hatalmi törekvés, eltolódás, semmi háboru, semmi invázió: se a tatár, se a török, se a német, se az osztrák, se a cseh Ottokár-féle, nem tudott tartósan változtatni. Határaink, alkotmányunk, megyerendszerünk, – mind, mint a magyar politikai géniusz alkotása – együtt, egymás mellett, egymásból alakultak meg a mi számunkra és ama népek számára, javára és biztosságára, a melyek szárnyaink alatt évszázadok óta sértetlenül élnek. A magyar nemzet és a magyar nemzetiségek számára együttvéve nincs jobb és tiszteletreméltóbb megoldása a nemzetiségi kérdésnek, mint az ősi magyar alkotmány mentül épebb és tisztább föntartása. Hónapokkal ezelőtt irtuk e helyen: ha a nyugati nemzetek becsületes és tartós békét akarnak teremteni, akkor alaposan meg kell vizsgálniok a mi elrágalmazott viszonyainkat. Ha pedig alaposan megvizsgálják, nincsen mitől tartanunk, mert a természet és a história kettős igazságosságát és bölcseségét lesznek kénytelenek viszonyunkban fölfedezni s e kettőnél bölcsebbek és igazságosabbak ők se akarhatnak lenni.
Talán a békekonferenciáról érkező ez első jóhirrel van kapcsolatban az a másik jó hir is, hogy az oláhok is kezdenek itt-ott visszavonulni. De e visszavonulást más jelentések is magyarázzák. Bánffyhunyad körül rendes magyar katonaság nyomult előre, mely már csak egy-két kilométernyire van Kolozsvártól. Azt mondja a hir, hogy e csapatok már nem tudták békén nézni az oláh garázdálkodását a magyar lakosságon. Hozzá teszik, hogy maga a lakosság is félelmesen megmozdult s magától ez egy mozdulattól megrendült az egész román uralom a megszállott területen.
Följegyzésre méltó pedig, hogy Erdély lakosságának ez a megmozdulása nem egyéb, mint egy általános polgári sztrájk. Nem munkás-sztrájk, hanem országos: mindenki letette a szerszámját: a biró, a közigazgatási tisztviselő, az ügyvéd, a kereskedő, a telegrafista, a postás, a pénzügyi igazgatás, a bányász és az iparos munkás. Mint egy ember állt föl a meggyötört lakosság, a végsőre készen.
Hogy mi vitte Erdélyt ennyire, azt olvasóink tudják tudósitóink leveleiből. Most kaptunk egy magánlevelet, mely ezt irja: „Mindenkinek tele van itt a szeme könnyel: a lakosság maga, még az oláhoknak a javarésze is vállalkoznék az ellenállásra; de Böhm ur, gondolom a hadügyminiszter, egyre sürgönyözget, hogy várontás ne legyen. Vérontás! Mintha ez volna legfontosabb a világon! Hogy vér ne folyjon! A világot csak vérrel lehet megváltani.”
A magánlevélben tör ki ime az a véghetetlenül égő elkeseredés, a, melyet takartak a lehorgasztott fejek, lesütött, szemek, néma ajkak, kihalt utcák, a melyekről az Erdélyből jövő tudósitások beszéltek. Most, ugy látszik, ennek vége. Az a néma megadás, mellyel az erdélyi magyarság ezt az inváziót türte, jelképezve van a néhai Esterházy herceg juhászbojtárjában, akire gazdája fogadott, hogy nem ijed meg akármelyik londoni vivómestertől. El is vitték Londonba s a gyönyörü magyar legény kiállt a porondra egy furkós bottal, minden más fegyver nélkül. A vivómester pedig graciózus asszókkal jelentette be: most a fülét, most a fogát s a többi. A legény pedig állta összeszoritott foggal, szó nélkül, a mig a gazdája rá nem szólt: Pista, ne hagyd magad!
Pista nagy szemeket mereszt s azt mondja: Hát szabad nekem is?
És mikor a londoni mester ujra angárdba áll s jelenti, hogy most majd a balfülét, Pista megforgatja furkós botját, a kard kirepült a mester kezéből s maga a mester kupán találva elterül a parketten, egész angol-szász hosszában.
Gondolom, Jókai vagy Vas Gereben irta meg ez adomát valamelyik müvében.
Mintha most Erdély is megkérdezte volna: hát már nekem is szabad?
Es minden magyar sziv tapsol neki. Nemcsak ezért vagy azért, a mit mi mindnyájan tudunk, hanem különösén azért, mert ez az eset okvetetlen odakerül a békekonferencia asztalára. Meg fogják kérdezni, mi ragadta az erdélyi magyart e lépésre, melytől miniszterek se tudták visszatartani. S ott majd mint korpusz delikti, megismerkedik Nyugat-Európa az oláh civilizációval, a deressel, a deportációkkal, a sarcolásokkal, templomok elfoglalásával, mert nem hinnők, hogy már eféle is ne történt volna, holott a kolozsvári katolikus nagytemplomot oly vakmerőn követelte a maguk számára az oláh parancsnok.
Egy fénysugarat vetett a mai nap a helyzet sötétségeibe, a melyekben gyászolva, keseregve, reményevesztetten ül a magyar nemzet, vérezve diadalmas csaták vonagló sebeiből.
Budapesti Hírlap 1919. január 26. (1-2. o.)
