A Pro Minoritate legújabb, 2022. nyári számának „Háborús utórezgések” című blokkjában kutatócsoportunk két tagja, Vallasek Júlia és Szűts István Gergely is publikált egy-egy tanulmányt.

Vallasek Júlia „Otthon? A Lehel-utcában?” Trianoni menekültek megjelenítése a két világháború közti magyar regényben című írása a magyar menekültek kérdéskörébe illeszkedik: „Az első világháború végén, az új államhatárok meghúzása után mintegy 350-400 000 ember vándorolt ki a korábbi magyar területekről Magyarország központi területeire. A különböző vasútállomásokon felállított ideiglenes szállások bizonytalan életkörülményei, a beáramló menekülttömeg riasztó helyzete nemcsak a korabeli hatóságokat aggasztotta, hanem a húszas évek elején a háború utáni közbeszéd fontos témáját is jelentette. A menekültek művészi ábrázolása azonban kevésnek vagy erőtlennek bizonyult, idővel a két világháború közötti közbeszédből és irodalomból egyaránt kiszorult a háborús menekültek témája.” A szerző úgy fogalmaz továbbá, hogy „Kutatásom középpontjában néhány olyan, főként az 1930-as években írt regény áll, amelyek a háborús menekültek fővárosi életbe való beilleszkedését ábrázolják. A témák és szimbólumok komplex elemzésén keresztül próbálok választ adni arra a kérdésre, hogy az irodalom miért nem tudta betölteni szerepét e jelentős bevándorlási hullám közösségi emlékezetének megkonstruálásában.” 

Alább egy rövid részlet következik a tanulmányból:

„Most nem érek rá verseket írni, mert levelet is csak vasárnap szabad. De leckét írhatok bőven: pl. magyar órán a tanár azt mondta, a következő dolgozat címe ‚A vagonlakók’, 7 oldal október 26ra. És erről kell írni valamilyen hazafias dolgot.” [József Attila: József Attila Válogatott levelezése. Új magyar múzeum. Irodalmi dokumentumok gyűjteménye, Budapest, 1976. 11. p.]

A tizenöt éves József Attila írja ezt az iskolai beszámolót nővérének 1920. október 24-én, Makón keltezett levelében, e részlettel rávilágítva nemcsak arra, hogy a közoktatás alkalmanként nem fejleszti, hanem korlátozza a kreativitást, de arra is, hogy mennyire „kézenfekvő”, kötelező iskolai feladatban feldolgozható téma lehetett a vagonlakók, illetve tágabb értelemben a trianoni menekültek helyzete a húszas évek legelején. „Trianoni menekült” alatt jelen esetben mindazok értendők, akik az első világháborút követő impériumváltás után az új fennhatóság alá kerülő országrészekről Magyarország belseje felé költöztek, függetlenül attól, hogy kényszerből vagy jobb megélhetés, alkalmasabb életkörülmények reményében hagyták el eredeti lakhelyüket. [Koloh Gábor: A trianoni menekültek száma, In: Úton. Menekülés, mobilitás, integráció Közép-Európában és Magyarországon az első világháború után, BTKTI, Budapest, 2020. 11. p.] Nem tartoznak viszont ide azok a világháborús menekültek, akik korábban, pl. az 1916-os erdélyi román betörés hatására hagyták el otthonukat és később a hatalomváltás miatt nem tértek vissza oda.

A másik cikk szerzője, Szűts István Gergely a berlini magyarokról írt Berlin „láthatatlan” magyarjai 1922 címmel (a témát egyébként már a honlapunkon megjelent írásában is érintette): „Az 1925 nyarán tartott berlini népszámlálás adatai szerint a városban hivatalosan alig ötezer magyar élt. Egy másik összeírásban közel tízezer fő szerepel, míg a Berlini Magyar Egyesület elnöke szerint akár harmincezer magyar is tartózkodhatott a városban. Nehéz tehát pontosan rekonstruálni berlini honfitársaink pontos számát, például a gyakori ki- és beköltözések, illegális tartózkodás valamint az állampolgársági problémák miatt. Az 1920-as évek berlini magyar emigránsainak mindennapjait nagyrészt a már ekkor is ismert vagy később ismertté vált politikusoknak, művészeknek és tudósoknak a történetein keresztül ismerjük. Az ő leveleik, újságcikkeik és visszaemlékezéseik alapján képzeljük el leginkább a várost és az ott élő, korántsem homogén magyarok társadalmát. A korszak berlini magyar társadalmával foglalkozók persze hozzáteszik, hogy a jól ismert nevek mellett nagy számban éltek más, ismeretlem magyarok is itt. Ezek a »láthatatlan« hazánkfiai elsősorban iparosok, kereskedők, munkások, alkalmazottak, diákok, a szórakoztató iparban dolgozók vagy éppen szerencselovagok voltak. Számukról és személyazonosságaikról alig tudni valamit. 

Unter den Linden, Omnibusz társaság nyitott városnéző autóbusza a húszas években. Forrás: Fortepan / Nagy Sándor

A Magyar Külügyminisztérium Jogi Osztályának gyűjteményében fennmaradt egy olyan összeírás, amely részletes adatokat közöl száz, 1922 nyarán Berlinben élő magyarról. A jegyzőkönyv a benne szereplő személyek száma alapján ugyan nem tekinthető reprezentatívnak, ám egyedi, eddig ismeretlen információkkal szolgál a berlini magyarok »láthatatlan« tömegéről. Köztük az ekkor az egyetemi tanulmányait folytató Grosschmid (Márai) Sándorról is.” 

A Pro Minoritate korábbi számai megtalálhatóak a folyóirat honlapján.

Twitter megosztás Google+ megosztás