Idén jelent meg a Trianon 100 MTA-Lendület Kutatócsoport legújabb kötete, a „Háború, profit, Trianon – hogyan vészelte át a polgárság az első világháborút?” című munka. A könyvről és a hozzá vezető útról Ablonczy Balázs beszélgetett a szerzővel, Rigó Mátéval.

Ablonczy Balázs (AB): Mikor kezdtél el foglalkozni a témával, és mitől kezdett érdekelni? Milyen nyelveket tanultál meg csak emiatt?

Rigó Máté (RM): Eredetileg az 1918 utáni határvárosok sorsa érdekelt: mennyiben hanyatlottak gazdaságilag a trianoni békeszerződés után? Fokozatosan kiderült azonban, hogy egy jóval nagyobb ívű történetet is érdemes megírni, mégpedig a gazdasági elitváltásét, illetve annak elmaradását az egykori Német Birodalom és az Osztrák-Magyar Monarchia utódállamaiban. Erdély mellé, amely korán a kutatás középpontjába került, ekkor került Elzász-Lotaringia, és a két régióval együtt a korabeli Franciaország, Németország, Magyarország és Románia története is. 2009-ben kaptam egy kivételes lehetőséget: az egyik nagy amerikai egyetem, a Cornell felvett doktori képzésre, ezzel gyakorlatilag megnyílt előttem egy hatalmas kutató-könyvtár és ösztöndíjak sora, amivel Nyugat- és Közép-Európa történetének forrásaihoz és szakirodalmához is könnyedén hozzáférhettem.

Segített, hogy ekkor már elég jól tudtam németül és franciául, románul viszont az Egyesült Államokban, a doktori iskola alatt, illetve egy brassói nyári egyetemen, a Román Kulturális Intézet ösztöndíjasaként tanultam meg. Egy helyi rádiós még meg is interjúvolt, hogy magyarországiként, főleg Amerikában élve mi a fenének tanul valaki románul. Én mindenesetre nagyon élveztem Brassót, és később az erdélyi és bukaresti kutatóutakat is.

AB: Az ELTE–CEU–Cornell útvonal melyik része volt a legnehezebb?

RM: Tudományos kutatással foglalkozni kiváltság, ezzel együtt az „utánpótlás-nevelés” olyan Észak-Amerikában és Nyugat-Európában is, mint egy piramisjáték: sok a belépő, de nagyon kevesen kapnak állást a doktori képzés végén, már ha egyáltalán végigcsinálnak egy ilyen 6-8 éves folyamatot. Sok helyen elcsúszhat egy ambiciózus kutatás, emiatt nagy a kísértés, hogy a kisebb, kevesebb kockázattal járó, biztonságosabb témák felé menjen el az ember, esetleg hazája jól ismert kontextusánál maradjon. Én viszont épp az ellenkezőjét csináltam, mert azt éreztem, így tudom leginkább kihasználni a doktori program adta lehetőségeket, meg eleve sok minden érdekelt a magyar történelmen kívül is.  Így utólag persze ez a témaválasztás jó ötletnek tűnik, de akkor sok kockázattal járt: egy teljesen új témába vágtam bele, évekig tartott, míg komfortosan írtam francia és német történelemről is a magyar és általában kelet-közép-európai mellett. De végül összejött, a Cornell-es disszertációm díjat nyert, és a szingapúri Yale-NUS-en, illetve később a Brandeis Egyetemen is olyan állásokat kaptam, amelyekért globális volt a verseny, és eleve olyan kutatókat kerestek, akik tágabb összefüggésben és az egyes nemzeti, regionális történelmeket összehasonlítva vizsgálják Európa történetét.

Rigó Máté

 

AB: Vannak olyanok, akiket mesterednek tartasz, vagy akiktől sokat tanultál?  

RM: Valamiért mi, történészek, általában egy szerzőt tüntetünk fel munkánk címlapján, holott nyílt titok, hogy minden nagyobb munka kollektív erőfeszítés eredménye. Amerikában a disszertációk szorosabb témavezetés mellett készülnek, mint Nyugat-Európában vagy itthon, emiatt talán Holly Case-nek köszönhetem a legtöbbet. Bár itthon kevesen ismerik, folyékonyan beszél magyarul, és az egyik legérdekesebb könyvet írta a második világháborús Erdélyről vagy legutóbb a hosszú 19. század összehasonlító történelméről. Ő megtanult szerbül, lengyelül, oroszul, románul és törökül is a nyugat-európai nyelvek mellett, emiatt biztos kézzel tud nyúlni szinte az egész kontinens történelméhez. Általa ismertem meg Deák Istvánt is, aki végigkövette a munka megszületését, csakúgy, mint Pieter Judsont, akivel Firenzében tanítottam és dolgoztam együtt. Deák István arra ösztönzött, hogy az erdélyi és tágabb értelemben magyar történeti eseményeket vessem össze nyugat- és közép-európai példákkal: mivel ő a német és a francia nacionalizmus történelmét is jól ismerte, talán megértőbb volt a Monarchia korabeli magyar elit nemzetiségi politikájával kapcsolatban. Pieter Judson-tól nemcsak a lebilincselő stílust lehetett megtanulni, hanem a mélységes szkepszist is a nemzetközpontú történetírással kapcsolatban, amely maga alá temeti a városok, régiók, birodalmak történeteit vagy a nemzethatárokon átnyúló kapcsolatokét.

A Németországgal foglalkozó történészek közül Isabel Hull-lal dolgoztam szorosabban együtt, aki az afrikai német gyarmatosítás és az első világháború alatti német hadviselés közötti párhuzamokkal foglalkozott. Az ő munkája jó példa arra, miért érdemes a diplomácia-, a nemzetközi jogi- és a társadalomtörténeti megközelítéseket egyszerre alkalmazni Európa 20. századi története kapcsán; olvasmányosan ír, érdemes lenne magyarra is lefordítani.

Az ELTE-n kezdetben Szijártó M. István kutató-asszisztenseként dolgoztam: utólag is figyelemre méltó az a nagyvonalúság és alaposság, amivel fiatal hallgatóihoz viszonyult. Tőle, illetve Bácskai Verától, Halmos Károlytól és Gyáni Gábortól is sokat lehetett tanulni a modern társadalomtörténetírásról, míg a CEU-n elsősorban Trencsényi Balázs elképesztő tudása nyűgözött le, az ő csapatával voltam először egy bukaresti kutatóúton, amely a későbbi kutatásaim szempontjából is meghatározó volt. Aztán persze folyamatosan „les” és tanul az ember a kollégáktól is, Egry Gáborral például körülbelül egy időben kezdtük el vizsgálni, hogyan érintette az első világháború és a birodalmak összeomlása az erdélyi városok társadalmát.  

AB: Mi volt a legabszurdabb élményed a kutatásod során?

RM: A ENSZ genfi épületegyüttesébe elég abszurd a bejutás a különböző ellenőrzőpontokon keresztül, itt őrzik az egykori Népszövetség iratait. Nem csoda, hogy szinte mindig üres volt a kutatóterem. Romániában általában nagy segítőkészséggel találkoztam a levéltárosok részéről, Bukarestben is, persze lehet, hogy az is segített, hogy az amerikai jogosítványommal regisztráltam be. Egyedül a nagyváradi várban tanácsolt el a kutatási témámtól az ottani megyei levéltár amúgy több nyelven beszélő igazgatója, és az 1920-as évek irataira vonatkozó kéréseimre folyamatosan 18. századi okleveleket hozatott ki a kollégáival, hogy inkább foglalkozzak azzal, mert kevésbé átpolitizált téma. Amikor viszont már a harmadik nap mentem vissza kikérni ugyanazokat az iratokat, végül megunták, és mindent kiadtak. Ezzel szemben Elzászban megkapó értetlenséggel találkoztam, amikor becsöngettem a helyi iparmágnás De Dietrich család kastélyába (ők a Budapestre metrót szállító Alstom egyik főbb leányvállalatának tulajdonosai). Maga a báró adta át a pince kulcsait azzal, hogy azt nézek meg, amit akarok. Hozzátette, hogy felvettek évekkel korábban egy levéltárost, aki elkezdte rendezni a családi és vállalati iratokat, de rájöttek, hogy mennyire rátermett, és elküldték inkább egy Business School-ba diplomázni, jelenleg a vállalat egyik vezetőjeként dolgozik. Összességében nem túl hatékony azonban egy rendezetlen irattárban kutatni: paradox módon a román és általában kelet-európai szocializmus egyik pozitív öröksége, hogy az 1948 után államosítások melléktermékeként módszeresen rendeztek a gyárak, bányák, és más vállalatok iratait, melyek most könnyen kutathatók. Igaz, leginkább a vállalati iratokat őrizték meg, a polgári családok személyes iratanyaga, hagyatéka gyakran elveszett a második világháború alatt és után.

AB: Erős állítások sorát teszed a könyvedben, ezek közül az egyik, hogy a háború után Franciaországban sokkal nehezebb volt reintegrálódnia egy mégannyira frankofil érzelmű iparbáró-családnak, mint Erdélyben egy magyar zsidó gyárosnak. El tudnád mondani az olvasóknak, hogy mire alapozod ezt? 

RM: A politikai meggyőződés és a gazdasági-anyagi érdek gyakran ellentétes egymással, emiatt sem verték nagy dobra a különféle háttéralkukat a 20. század eleji politikusok. Sőt, gyakran tettek olyan állításokat, melyekkel épphogy elfedni igyekezték ezeket, a történelemkönyvek pedig gyakran ezeket a leegyszerűsítő állításokat tükrözik. A könyvem egyik célja az volt, hogy ne a váltig ismételt, nemzeti „ellentéteken” keresztül – mint amilyen például a magyar–román vagy a francia–német szembenállás – értelmezze a korabeli Európa történelmét, hanem feltárja, hogyan működtek együtt olyan társadalmi csoportok vagy üzletemberek, akikre amúgy nem gondolunk szövetségesekként.

Elzásznak ma is, mint ahogy a huszadik század elején is számos összefüggésben sokkal szorosabb gazdasági kapcsolatai vannak Dél-Németországgal, mint Franciaországgal, mely utóbbi ráadásul krízisek sorát élte meg 1918 után, így nem meglepő, hogy a francia patriotizmus önmagában nem hozott pénzt a kasszába Elzász Franciaországhoz csatolása után. Sokkal inkább a rengeteg állami támogatás, amit a francia állam kompenzációként nyújtott az elzászi polgárságnak az átmenet megpróbáltatásaiért cserébe. Nem kell tehát sajnálni az elzásziakat, de gazdasági adottságok tekintetében az új határok hátrányosabban érintették őket, mint kolozsvári „kollégáikat”, akik hirtelen egy agrárállam, Nagy-Románia közepén találták magukat az 1920-as években – ami óriási piacszerzési lehetőségeket tartogatott számukra. Bármennyire is ki szerették volna szorítani 1918 után a román politikusok a magyarokat, németeket és zsidókat a gazdasági életből, erre nem volt sem tőkéjük, sem pedig kellő román utánpótlás vagy nemzetközi játéktér. Sokszor épp francia diplomaták szóltak közbe a volt osztrák-magyar gyárosok érdekében, részben azért, hogy megakadályozzák a régió további destabilizációját, részben azért, hogy francia vállalatok kezére játsszák át az egykori osztrák-magyar vagyont. Összességében sem a francia, sem a román gazdasági hatalomátvétel nem mondható sikeresnek ebben az időszakban: a történeti Magyarország gazdasági elitje sikeresen őrzi pozícióit a Holokauszt tragédiájáig, illetve sok esetben a szocialista korszak államosítási hullámáig.

A kötet borítója

 

AB: Könyvedben sokat írsz a dél-erdélyi bányavidékről: jártál-e Petrozsényban? Egyáltalán, szerinted kell-e az ilyesféle személyes jelenlét egy történeti kutatáshoz? 

RM: Igen, mint ahogy bejártam a mára már kísértetvárosra emlékeztető kolozsvári bőrgyár telephelyét is. Könyvekből és levéltárakból is sokat lehet inspirálódni, de történészként a jelen legalább annyira érdekel, mint a múlt. Készülő könyvem a magukat az indokínai háború poklában találó kelet- és közép-európaiakról, illetve az 1960-as és 1970-es években itt felemásan otthonra találó vietnámiakról szól: ha nem jutok el a pandémia előtt Vietnámba, és nem szembesülök az egykori szocialista Kelet-Európa és Vietnám közötti kapcsolatok sokrétűségével, biztos nem áll össze a kép pusztán írott források alapján.

AB: Szokatlannak tűnhet az önéletrajzodban a szingapúri oktatás: hogyan keveredtél oda, és mit tanítottál? És mit tanítasz most a Brandeis-en? 

RM: Az egyik legnagyobb amerikai egyetem, a Yale vett fel, tehát alapvetően az észak-amerikai magán-felsőoktatásban maradtam. Ezzel együtt a Yale-NUS College – más, alapvetően profitorientált, külföldön létesített amerikai campusokkal ellentétben – nem pusztán reprodukálta az amerikai egyetemi tantervet, hanem egy teljesen egyedi intellektuális kísérlet részeként a diákok az első két évben csupa olyan órákat vettek fel, melyek ötvözték az ázsiai, az európai és az amerikai társadalomtudományi és filozófiai hagyományt – így én is sokat tanultam tanítás közben. Mindeközben, bár sok európai és amerikai diákom volt, a többség mégis a kelet- és délkelet-ázsiai régiókból került ki: nekik már korántsem volt egyértelmű, miért is érdemes Európával foglalkozni a 21. században. Ha Amerikában vagy itthon maradok, ezekre a kérdésekre sosem kell kialakítanom a saját válaszom, hisz mind a szakma, mind a diákság érdeklődése adott. Ebben a félévben a Brandeis-en egy kapitalizmus-történeti órát tartok „Kőgazdag Európaiak” címmel, melynek keretében nemcsak a bevett szerzőket olvassuk, mint Marx vagy Piketty, hanem 19. és 20. századi szépirodalmat is, illetve társadalomtörténeti esettanulmányokat, vagy épp a kapitalizmus konzervatív kritikáját, majd újrafelfedezését követjük végig. Ezenkívül tartok egy órát a szocialista Kelet-Európa társadalmairól, a „szocialista globalizációról”, valamint tavaly oktattam a totális háborúk társadalomtörténetéről is.

AB: Vannak-e különbségek a könyved magyar és angol kiadása között? Ha igen, melyek ezek?

RM: Alapvetően nincsenek, de persze sok magyarázó részt kihúztam, illetve egy-két kisebb elemzést beillesztettem a magyar verzióba, hogy bizonyos, általad is említett, a magyar olvasó számára talán erősnek tűnő állításokat jobban megindokoljak, az ismert dolgokat viszont ne ismételjem el. Különbség talán a stílusban van: az angol nyelvű tudományos monográfiák világos, rövid mondatok szerkezetére épülnek, ami sokszor nem jön jól át egy az egyben magyarul, a magyar nyelv ugyanis a hosszabb, szövevényesebb, talán „németesnek” mondható gondolatfűzést részesíti előnyben. Tehát nem pusztán fordításra volt szükség, hanem egy új szöveg megírására is.

 

 

 

 

 

Twitter megosztás Google+ megosztás