Sok-sok évvel ezelőtt történt, egy másik univerzumban. Konferenciára mentem, Párizs mellé, a Saint-Germain-en-Laye-i kastélyba, pontosan abba, ahol 1919 szeptemberében az osztrák békeszerződést is aláírták. Imponáló méretű volt és épen megmaradt a vár, olyan, amilyet jóízlésű, mélyen katolikus francia uralkodók emelnek általában, és aztán öntudatos, hasonlóan jóízlésű szabadkőműves polgárok megőriznek az utókornak és múzeumot rendeznek be bennük.

Ebben nemzeti régészeti múzeum működött akkor is, most is: a tárlókban mérsékelten izgalmas harci szekercékkel, csöbrökkel és kösöntyűkkel. A konferencia fő attrakcióját két dolog jelentette, egyrészt az egyik nagyon elszánt felszólaló az előírt húsz perc helyett csaknem ötvenet beszélt, és a disztingvált, polgári közönség egy idő után ingerülten leordította a pulpitusról. Másrészt a konferenciát személyes jelenlétével tisztelte meg Franz Joseph Otto Robert Maria Anton Karl Max Heinrich Sixtus Xavier Felix Renatus Ludwig Gaetan Pius Ignatius von Habsburg-Lothringen, mindközönségesen Habsburg Ottó trónörökös (Erdély Nagyfejedelme és Morávia őrgrófja, valamint a Temesi Bánság fővajdája!), volt EP-képviselő és kedves öregúr, aki rá jellemző önironikus beszédet mondott, telis-teli intertextualitással. Sőt, ha jobban belegondolok, személye maga volt az intertextualitás.

A teljes írás itt olvasható.