A trianoni békeszerződés Szlovákia számára is fontos történelmi mérföldkő, amely azóta is hatással van a magyar–szlovák kapcsolatokra. Erről szól „A nemzet élete örök. Száz év Trianon óta 1920–2020” című, 2020-ban Pozsonyban kiadott könyv, amelyet munkatársunk, Zahorán Csaba mutat be.

Noha Szlovákiában a trianoni békeszerződés aláírásának századik évfordulóját Igor Matovič akkori kormányfő meglepő gesztusa és szlovákiai magyar közéleti személyiségekkel való találkozása tette emlékezetessé, a trianoni kérdéskörrel több szlovák könyv is foglalkozott az utóbbi időszakban. Közülük elsősorban Roman Holec egyszerre színvonalas és vitára ingerlő kötete, a Trianon – diadal és katasztrófa érdemel figyelmet, de nem lehet szó nélkül elmenni a Ferdinand Vrábel és Ján Gábor által írt, valamivel kisebb terjedelmű munka mellett sem. A könyv megjelenését ugyanis a Szlovák Nemzeti Tanács (parlament) is támogatta, szerzői pedig idén megkapták az Egon Erwin Kischről elnevezett díjat (az utolsó közös – „cseh-szlovák“ – dokumentumirodalmi díjat).

A kötet borítója

 

A Život národa je večný. Sto rokov od Trianonu 1920–2020 („A nemzet élete örök. Száz év Trianon óta 1920–2020“) című, 222 oldalas kiadvány címének első felét („A nemzet élete örök”) a szerzők Štefan Osuský egykori szlovák diplomatától kölcsönözték. Ez az Osuský-idézet díszíti a borítót, és az ő emlékének ajánlották az igényes kivitelű, több színes és fekete-fehér fényképpel illusztrált könyvet is. A diplomata ugyanis nemcsak Csehszlovákia létrejöttében, majd az első köztársaság külpolitikájában (később pedig az emigrációban) játszott fontos szerepet, hanem ő volt a trianoni békeszerződés egyik aláírója is. Személyének összekapcsolása a trianoni centenáriummal így teljesen indokoltnak tekinthető. Ami pedig a kiadvány célját illeti, az egyik szerző, Ján Gábor egy nyári interjúban szelíden úgy fogalmazott, hogy csökkenteni szeretnék azt a szakadékot, amely a témával kapcsolatos szlovák ismerethiány és a magyar fél politikai-hatalmi visszeaélései között tátong. Arra kívántak rámutatni, hogy „Trianon“ miképp befolyásolta Magyarország és a szomszédos államok viszonyát – Szlovákiát is beleértve – az utóbbi száz évben, különösen a hidegháború után. Már ebből is látható, hogy a könyv csak részben számít történeti munkának. Jóllehet ismerteti az első világháború végi előzményeket, amelyekre a későbbiekben is gyakran visszautal, azok inkább csak magyarázzák, segítik megérteni – vagy a szerzők értelmezésében: „leleplezni“ – a rendszerváltás utáni magyar nemzetpolitikai – a szerzők szerint valójában revizionista – törekvéseket.

Štefan Osuský Csehszlovákia párizsi nagyköveteként, 1923-ban (Osuský áll, ülnek: Tomáš Garrigue Masaryk csehszlovák köztársasági elnök, Pavla Vachková Osuská /Osuský felesége/ és Edvard Beneš külügyminiszter). Forrás: wikipedia

 

A szerzőpáros idősebbik tagja, az 1948-as születésű, levéltáros végzettségű Ferdinand Vrábel szakterülete főképp a 19–20. századi szlovák történelemre esik, több publikációja is megjelent az első világháborús cseh és szlovák szerepvállalásról és a két világháború közötti Csehszlovákiáról. Az 1959-ben született Ján Gábor pedig nemzetközi jogász és tapasztalt diplomata, aki többek közt emberi jogi és kisebbségi jogi ügyekkel is foglalkozott. A két szerző születésének évszáma sok mindent megmagyaráz: mindketten ahhoz a nemzedékhez tartoznak, amelyet meghatározott a csehszlovák államközpontú, illetve szlovák etnocentrikus történelemszemlélet – és ez bizony érezhető munkájuk szinte minden egyes oldalán (a szlovák történeti tudattal kapcsolatban lásd például Kollai István nemrég megjelent könyvét).

Csehszlovákia nemzetiségi térképe (1930). Forrás: wikipedia

 

A kötet két bevezető írása után a szerzők hat fejezetben fejtik ki mondanivalójukat, amelyek közül hármat Vrábel, kettőt Gábor, egyet pedig közösen jegyeznek. Ugyancsak közös a zárófejezet is, amit egy 1920–1980 közötti nemzetiségi statisztika és egy angol nyelvű összefoglaló egészít ki. Az első fejezet („A szlovákok az első világháború örvényében”) az 1914–1918 közötti szlovák önszerveződést foglalja össze, kidomborítva a szlovákok szerepét a csehszlovák légiókban, valamint a szlovák politikai elit 1917–1918-as ténykedését. A következő, viszonylag rövid fejezet („A párizsi békekonferencia, különös tekintettel a Magyarországgal kötött szerződésre”) a béketárgyalásokra koncentrál, az „Apponyi – eredetileg Veľké Oponice-i Oponický – gróf (sic!) beszéde Párizsban” című rész pedig a békefeltételekre adott magyar válaszokat, Apponyi Albert párizsi felszólalását és a békeszerződés aláírásának körülményeit ismerteti. A negyedik fejezet („A trianoni békeszerződés és Magyarország viszonyulásának elemzése”) részletesen foglalkozik a magyar elitek elutasító álláspontjával és a békeszerződés revíziójára – a szerző szerint valójában a történelmi Magyarország teljes visszaállítására – irányuló igyekezeteivel. A magyar békeküldöttség által megalapozott revizionizmus komplex elemzése, amelybe a magyarországi kisebbségpolitikát és a magyar–szlovák államközi kapcsolatok, sőt a magyarországi belpolitikai viszonyok taglalása is bekerült, egészen a jelenkorig kalauzolja az olvasót. Az ötödik rész („Hogyan emlékeztek meg Trianon 100. évfordulójáról Szlovákiában és Magyarországon”) a szlovákiai és magyarországi centenáriumi megemlékezések néhány mozzanatát emeli ki – a visszafogott szlovák események közül például a szlovák parlament elnöke, Boris Kollár pozsonyligetfalui koszorúzását, valamint – a szerző fogalmazásában – a „Mindent vissza!” jegyében megtartott, a két világháború közötti korszakot idéző magyar rítusokat, például a budapesti Nemzeti Összetartozás Emlékhelyének felavatását. A hatodik fejezet („Trianon sérelmének orvoslása magyar/revizionista módra – a magyar nemzet integrációja a Kárpát-medencében”) a rendszerváltás utáni magyar kormányok törekvéseit veszi górcső alá, kimutatva bennük az újra feléledő magyar revizionizmust. Az ugyanis – legalábbis ebben az olvasatban – 1990 után csak látszólag változott meg, és miután a magyar kormányok nem tudták elérni a határok módosítását, illetve a magyar kisebbségek autonómiáját, a magyar nemzet újraegyesítésének „egyoldalú lépései” következtek. A magyar nemzet Kárpát-medencei integrációjának folyamatát a magyar–magyar kapcsolatok erősítése, a „szlovák–magyar együttműködés töréspontjaként” jellemzett státustörvény, a könnyített honosítás (kettős állampolgárság), végül pedig a „magyar elitek víziója” jelzi a Kárpát-medence térségének jövőjéről. Ezt a részt, amelyben helyet kapott a magyar könnyített honosításra adott szlovák válaszok részletes megindoklása is, Orbán Viktor 2020. június 6-i sátoraljaújhelyi, valamint augusztus 20-i budapesti beszédeinek szlovák fordítása zárja. Az ünnepi szónoklatokat számos lapalji – „helyesbítő”, kritikus vagy csak ironikus – kommentárral egészítette ki a vonatkozó fejezet szerzője. A magyar miniszterelnök felszólalásai Apponyi Albert 1920-as párizsi szereplésének folytatásaiként jelennek meg a kötetben, amelynek ekképp a keretéül is szolgálnak. A könyv végül a „Trianon üzenete a mának és a jövőnek” című fejezettel ér véget, amely 1920. június 4-ét a szlovák történelem egyik legfontosabb dátumának nevezi, hangsúlyozva a szlovákok szerencséjét, túlélőképességét és történelmi teljesítményét. A szerzők egyúttal arra sem mulasztanak el emlékeztetni, hogy Budapest folyamatosan „közös országunk – a Szlovák Köztársaság” ellen hangolja a „mi magyarjainkat”, amit a Trianon óta eltelt évszázad során tapasztalt magyar agressziók újbóli felsorolásával is aláhúznak. Végül pedig kijelentik, hogy bár a szlovákokat nem zavarja, milyen rezsim van Budapesten, azt már nem szabadna közönyösen szemlélniük, amikor mindez a „MI állampolgárainkat” is érinti.

Már pusztán ezek a gondolatok is jól érzékeltetik a szerzők látásmódját, a könyv narratívája pedig számos hasonló tézisből áll össze, beleértve a szlovák nacionalista mitológia nemritkán egészen hajmeresztő toposzait is. Ilyennek tekinthető például a párizsi békekonferencián részt vevő magyar delegáció tevékenységének bemutatása. A vonatkozó rész szerzője, Ferdinand Vrábel időhúzásnak nevezi a magyar érvelést, Apponyi beszédét pedig hatástalannak – igaz, nem azért, mert a nagyhatalmak valójában eleve csak aláírni, és nem tárgyalni hívták meg Magyarország küldöttségét (amiről szó sem esik), hanem a gróf személye, illetve „elferdített és gyakran hazug” állításai miatt, amelyeket viszont „máig ismételgetnek a magyar történészek, politikusok és publicisták”. Apponyi felszólalása kapcsán a történelemhamisítás mellett többször is felbukkan a magyar felsőbbrendűség visszás hangoztatása, valamint a nagyhatalmaknak való álszent behízelgés. A szerző kommentárjai azonban Apponyi magyar nacionalista diskurzusát egy szlovák nacionalista diskurzusra cserélik le, ami viszont továbbra sem vezet ki a nacionalista diskurzusok zsákutcájából. A magyar delegáció által kért népszavazásról – vagyis elvileg az új békerend alapjának szánt önrendelkezési elv alkalmazásáról – ugyanakkor csak annyi áll a szövegben, hogy az antant és a szomszédos államok azt elfogadhatatlannak tartották a sok éve zajló magyarosításra hivatkozva, illetve hogy az önrendelkezés a nemzetiségek elszakadásával már meg is valósult. Vrábel egyúttal ismételten rámutat a magyar érvelés kettősségére: miközben Budapest népszavazást kért, megtagadta az önrendelkezést a többi nemzettől, és valójában az ország területi integritásának megőrzésére (majd visszaállítására) törekedett, még akkor is, amikor csak etnikai revíziót követelt.

De hasonlóan szelektív és elfogult a kötet teljes történeti példatára, amely jócskán merít a szlovák nacionalista történeti pamfletirodalomból (egyik jeles példáját lásd), díszesebb csomagolásban hasznosítva újra „érveiket”. Ezek közé tartozik például a szlovákság fölényének felemlegetése – a középkori civilizációs vívmányok és a modern politikai kultúra tekintetében egyaránt –, a magyar elnyomás miatti szlovák nemzethalál víziója a 19. század végén vagy a két világháború közötti Csehszlovákia idealizálása. Az első Csehszlovák Köztársaság – csakúgy, mint az 1993 óta független Szlovákia – kisebbségi politikáját mintaszerűnek állítják be a szerzők, míg a kevesebb büszkeségre okot adó időszakokról már alig lehet megtudni valamit. Csak érintőlegesen jelennek meg a második világháború utáni intézkedések, de a csehszlovákiai magyarokat állampolgárságuktól megfosztó Beneš-dekrétumok ügye, a „reszlovakizáció” vagy az államszocializmus évtizedeinek nemzetiesítő gyakorlatai helyett itt is a magyar–szlovák „lakosságcsere” kerül a fókuszba. Az erről szóló néhány bekezdésnek pedig elsősorban az a szerepe, hogy emlékeztessék az olvasót a magyarországi szlovákok beolvasztására, valamint Budapest stratégiai céljára – azaz hogy lehetőleg minél több magyar maradjon szlovák területen egy alkalmas jövőbeli pillanatra…

Az 1944–1948 között meghurcoltak emlékműve a szlovákiai Révkomáromban (Komárno). Forrás: a szerző felvétele (2009)

 

Az agresszív Magyarország jól ismert sztereotípiájának sulykolása egyébként is a kötet egyik vezérfonala, mondhatni egyik központi üzenete. E szerint a magyar elitek Kárpát-medencei dominanciaigénye és revizionizmusa áll amögött, hogy Budapest folyamatosan feszültséget gerjeszt és konfliktusokat provokál szomszédaival – főleg a nagyvonalúan türelmes és sajnos csak erőtlenül védekező Szlovákiával –, továbbá kezdettől fogva saját hatalmi érdekeinek megfelelően használja a szomszédos magyar kisebbségeket, fokozza azok követeléseit, és egyoldalú lépésekkel destabilizálja az egész régiót. Kezdve azzal, hogy míg 1918 végén a csehországi részeken, néhány kivételtől eltekintve civilizáltan történt meg a hatalomátvétel, „Szlovákért kíméletlen harc folyt. A magyar állam agresszíven lépett fel, aminek következtében vér folyt a területünkön!” A folytatásban pedig Magyarország az örökös bajkeverő pozíciójában jelenik meg, amely aktuális politikai berendezkedésétől függetlenül állandóan szomszédai ellen mesterkedik. Noha a kötet bővelkedik a 2010 óta hivatalban lévő Orbán-kormányok kritikáiban, úgy tűnik, hogy a szerzők valójában nem is annyira az illiberális demokráciát bírálják, hanem inkább a hagyományos szlovák ellenségképként szolgáló Magyarország-reprezentációt akarják feleleveníteni. Legalábbis erről árulkodnak az 1968-as magyar bevonulásra, a bős–nagymarosi vízlépcső körüli vitákra, a szlovák nyelvtörvények miatti nézeteltérésekre tett utalások is – amelyek pedig gyakran épp magyar és szlovák szocialista (balközép) kormányok között alakultak ki (a szerzők szerint természetesen Budapest felelősségéből).

A Matica Slovenská által 1998-ban Révkomáromban elhelyezett emléktábla az első bécsi döntés, azaz a felirat szerint „Dél-Szlovákia 1938–1945 közötti megszállása” áldozatainak állít emléket. A táblát 2012-ben megrongálták. Forrás: a szerző felvétele (2012)

 

A szlovák–magyar kapcsolatokat többször is „aszimmetrikusként” jellemzik a könyvben, amit – a fentiekben említettek szellemében – egyértelműen Magyarország és a magyar elitek konfliktusgerjesztő szándékaira vezetnek vissza a szerzők. Az egyik legnagyobb aszimmetria azonban épp abban a kérdéskörben rejlik, amely ugyancsak sokszor előkerül, miközben a szerzőpáros szemlátomást nem igazán ért hozzá: a („trianoni”) Magyarországon élő szlovákok történetében. A rendkívül összetett témát – amely magában foglalja a modern nemzettudat kialakulását, a lokális, többes (vagy többrétegű) identitás kérdését, valamint a nemzeti identitás szituatív jellegét is – ugyanis tendenciózusan és meglehetősen leegyszerűsítve kezelik. Ráadásul már maga a kiindulópont is megkérdőjelezhető, ahogy a szerzők szembeállítják az 1920 után Magyarországon maradt „félmillió szlovák” fokozatos és céltudatos beolvasztását a mai Szlovákia területén élő magyarok (1930-ban 571 ezer, 2016-ban 455 ezer fő) „stabil számaival” és „standard fölötti” helyzetével. Bár a magyarországi szlovákság többségének – sok esetben valóban központilag is elősegített – asszimilációja sajnálatos tény, az itt feltüntetett számok és a két országban végbement, illetve máig zajló folyamatok ily módon történő értelmezése enyhén szólva vitatható (manipulatív vagy egyenesen hamis). Azt már nem is említve, hogy mennyire sántít a szlovák etnikai törzsterületből a 18. század elején, a modern nemzeteszmék kialakulása előtt kivált és a magyar népesség között megtelepedett szlovákok, valamint a már legalább fél évszázada épített magyar (vagy legalábbis annak tekintett) „nemzetállamból” 1918/1919 fordulóján akaratuk ellenére kiszakított magyarok kollektív identitásának összehasonlítása; ennek elemzése azonban már meghaladja jelen írás kereteit. (Pedig önmagában is fontos téma, mivel a párhuzam a Trianonnal kapcsolatos szlovák mítoszok egyik kiemelt – és ekként jócskán instrumentalizált – eleme.)

A szerzőpáros morális értékelések sorával igyekszik alátámasztani narratíváját, ám azok – nemzeti elfogultságuk, egyoldalúságuk és a kettős mérce következetes alkalmazása miatt – nem igazán hitelesek. Az egyik ilyen – egyébként a magyar nyilvánosságban is gyakran felbukkanó – állítás nemcsak hogy végletesen leegyszerűsíti a Közép- és Kelet-Európában a 19–20. században zajló nemzet- és államépítési, illetve hatalmi folyamatokat, hanem kizárólag magyar vonatkozásban alkalmazza az erkölcsi szempontot. Ennek megfelelően Trianon – amely „tükrözte az új európai hatalmi helyzetet” – a magyar elitek nemzetiségi politikájának és a magyarországi elnyomott nemzetek nemzeti felszabadító mozgalmának következménye is volt, a dualista Magyarországon folytatott politika természetes betetőzéseként. Vagyis tulajdonképpen jogos büntetés volt a nem magyarok elnyomásáért. A hatalmi ambícióik által vezérelt magyar elitek azonban ezt nem akarták megérteni és elfogadni – Ausztriától eltérően, amely (bezzeg!) sikeresen alkalmazkodott az első világháború utáni új helyzethez. A szerzők úgy vélik, hogy a magyarok fiktív, gondosan ápolt Trianon-traumája a „szándékosan megemésztetlen történelemből” következik, és végeredményben a magyar hegemónia visszaállítását van hivatva szolgálni. De az is elfogadhatatlan, hogy a magyarok kisajátítják („privatizálják”) a soknemzetiségű történelmi Magyarország történelmét, ami az 1918 előtti (szlovákul Uhorsko) és utáni (Maďarsko) Magyarország kontinuitásának fikciójához való ragaszkodásban is megnyilvánul. (Itt az a jól ismert toposz is felbukkan, hogy mivel a „trianoni” Magyarország ugyanúgy csak a Monarchia egyik újonnan létrejött utódállama volt, mint például Csehszlovákia vagy Ausztria, a magyarok tulajdonképpen nem is veszítettek el semmit 1920-ban. Ez a gondolat még az egyik, Ján Gáborral készített interjú címébe is bekerült.)

A trianoni békeszerződés aláírásának kilencvenedik évfordulója alkalmából kihelyezett emléktáblák egyike Pozsony belvárosában. Forrás: a szerző felvétele (2010).

 

A történelmi előzményeken túl, amelyeket főleg Ferdinand Vrábel vázolt fel, a kötet súlypontját az 1993 utáni szlovák–magyar államközi kapcsolatok, a magyar nemzetpolitika és a szlovákiai kisebbségpolitika összefüggéseinek elemzése képezi Ján Gábor tollából. A középpontba a szlovák–magyar – a szerző szerint továbbra is kizárólag Budapest által kezdeményezett – konfliktusok kerültek, köztük pedig elsősorban a státustörvény és a könnyített honosítás bevezetése körüli ellentétek. Szlovákia igazát egy alaposnak szánt nemzetközi jogi érvelés van hivatva bizonyítani, ám a nemzetközi kapcsolatok szempontjából kétségkívül izgalmas és fordulatos témának van egy további vonatkozása is: a szlovákiai magyar kisebbség szerepe. A Budapest és Pozsony közötti bilaterális viszonyra ugyanis nagymértékben kihat a szlovákiai magyarság, pontosabban annak politikai képviselete, amely így bekerül a szerző elemzésének tárgyai közé. Az pedig, ahogy a kisebbségi témához közelít, sokat elárul arról a „többségi” szemléletről, amely dominánsnak számít az önmagukat nemzetállamnak tekintő közép- és kelet-európai országokban.

Úgy tűnik, hogy Gábor is magától értetődőnek tekinti, hogy az állam elsősorban a többségi, „államalkotó” nemzet tulajdona – azaz Szlovákiában a szlováké –, amely rajta keresztül teljesíti ki nemzeti mivoltát. Ennek megfelelően a kisebbségi állampolgárok sajátos igényeinek és jogainak biztosítása nem a jogegyenlőség természetes velejárója, hanem a többség érdekeinek és jóindulatának a függvénye. A kisebbség tehát nem partner – legfeljebb csak alkalmilag, kényszerűségből –, és amit az államalkotó többségből nagy nehezen „kizsarol”, azt köteles hálával és az állammal való azonosulással viszonozni. A feltétlen lojalitást természetesen meg is kell előlegeznie. Ha viszont ez nem így történik – ami az erőszakos és a helyi lakosság akaratát figyelmen kívül hagyó határváltozások esetében nem ritka jelenség –, akkor a kisebbség automatikusan illojális, „alkalmazkodásra képtelen” tényezővé, idegen elemmé, mi több, egy ellenséges állam „ötödik hadoszlopává” válik. A szerző – Trianon óta Magyarországon is ismerős – „kisállami frusztráltságát” tehát nemcsak a nagyhatalmak és a nagyobb szomszédok által eleve korlátozott szlovák mozgástér szűkössége okozza, hanem az is, hogy ezt tovább csökkenti egy belső és szerinte kívülről (értsd: Budapestről) irányított elem, azaz a magyar kisebbség. Miután így a kisebbségi kérdést beszorítja a magyar–szlovák államközi kapcsolatok területére, a szlovákiai magyarok nem egy kollektív jogokra és tényleges egyenlőségre igényt formáló közösségként jelennek meg, hanem Magyarország „taktikai eszközeként” a Kárpát-medencei magyar hegemónia érvényesítése érdekében. Ebben a megvilágításban a szlovákiai magyarok autonómiatörekvéseinek megakadályozása nem más, mint egy Budapest fölött(!) aratott győzelem; a révkomáromi, magyar tannyelvű szlovák állami egyetem létrehozása súlyos hiba; a magyar etnikai pártok kiszorulása a szlovák parlamentből pedig régóta várt lehetőség a szlovák elitek számára a kisebbségi kérdés – magyar befolyástól mentes – rendezésére. A jogász-diplomata Gáborban nyilvánvalóan fel sem merül, hogy viszonyulása nemcsak az 1918 előtti, buzgón kritizált magyarországi helyzetet idézi, hanem a párizsi békekonferencia eredeti – deklarált – szándékaival, az önrendelkezési elvvel is ütközik, továbbá az emberi méltóság, valamint az állam és polgárai közötti viszony mai értelmezésével sem igazán kompatibilis.

A dél-szlovákiai Párkány (Štúrovo) vasútállomásának egynyelvű felirata. Forrás: a szerző felvétele (2012)

 

Azon túl, hogy mindig tanulságos, ha alkalmunk nyílik betekinteni szomszédaink gondolkodásmódjába (ami nélkül nem is érthetjük meg őket), sajnos csak kevés valóban megfontolásra érdemes üzenete van a szerzőknek. Az egyiket a már említett interjúban is megfogalmazta Ján Gábor, kijelentve: „sajnálatos tény, hogy a hidegháború utáni demokratikus viszonyokat sem használta fel Budapest saját történelmének feldolgozására, hogy ennek alapján működjön együtt a környező országokkal.” Tény, hogy a múlt – jelen esetben a 19–20. századi nemzeti kérdés – teljes körű magyar feldolgozása még várat magára, ám az is igaz, hogy ez a munka folyamatosan zajlik. Ezt a magyar közbeszéd számtalan, gyakran kifejezetten heves vitája is bizonyítja, különösen a rendszerváltás óta.

A kötet fontos hozadéka, hogy szerzői megpróbálják beemelni „Trianont” – és a június 4-i évfordulót – a szlovák történeti tudatba. Ezt azonban hasonlóan szerencsétlenül teszik, mint ahogy arra Romániában került sor (lásd a békeszerződés aláírásának századik évfordulója kapcsán megjelent román írásokat, például a Transylvanian Review 2020/2. számában Ioan-Aurel Pop és Titus Corlățean tanulmányait, valamint a román parlament által 2020-ban elfogadott Trianon-törvényt - amelyek mellett üdítő kivételnek számítanak Lucian Boia egyes újabb munkái, például „Az 1918-as nagy egyesülés” vagy „Az ókori Dáciától a nagy egyesülésen át a mai Romániáig”). Gábor és Vrábel könyve ahhoz a román szakemberek által összeállított – szakmailag pedig szintén meglehetősen problematikus – kötethez áll közel, amely még angolul is megjelent (feltehetően a „trianoni magyar propaganda” ellensúlyozásának céljával).

A szerzőpáros – különösen Ján Gábor – viszonyulása „a magyar félhez”, gyanakvásuk, sztereotípiáik és állhatatosan ismételgetett téziseik a magyar hatalmi ambíciókról egyértelművé teszik, hogy csak és kizárólag szlovák nézőpontból képesek értelmezni a múltat és az utóbbi évtizedek folyamatait. A történelmi Magyarország felbomlása utáni magyar törekvések, illetve a legkülönfélébb magyar aktorok vonatkozásában alig differenciálnak, összemossák az 1945 előtti magyar revizionizmust az 1990 utáni budapesti kormányok útkeresésével, és mindenben csak a Szlovákiát és a szlovák nemzetet fenyegető magyar politikát látják és láttatják. Ez hozzáállás a második világháború végéig tartó időszak vonatkozásában természetesen érthető és megalapozott, mint ahogy 1990 után is jócskán akadtak ellentmondásos, érzéketlen vagy akár sértő magyar megnyilvánulások – különösen a szélsőséges csoportok, de esetenként még hivatalos tényezők részéről is –, ám a szerzők Magyarország-képe és a rá épülő narratíva mégis durván leegyszerűsített, rosszindulatú és elfogult. Ebben talán Ján Gábor személyes csalódottsága is tükröződhet, aki valószínűleg csalódottan vette tudomásul, hogy az 1995-ben aláírt magyar–szlovák alapszerződéssel – amelynek kidolgozásában ő maga is közreműködött – Magyarország korántsem tekinti „megoldottnak” a szlovákiai magyar kisebbség helyzetét (amely akkor még jóval problematikusabb helyzetben volt, mint napjainkban). A diplomata, aki az alapszerződést a magyar–szlovák kapcsolatok origójaként kezeli, feltehetően ezért is kanyarodik hozzá folyton vissza, és kéri számon Budapesten a betartását.

Noha az egész kötet azt üzeni, hogy a közelmúlt magyar nemzetpolitikája és a magyar–szlovák viszony csak az 1920 óta eltelt évszázad történetének ismeretében érthető meg, annak egyoldalú és hiányos megjelenítése elkerülhetetlenül kudarcra ítéli ezt az igyekezetet. Jól mutatja ezt, hogy az irodalomjegyzékben Marián Hronský és Ladislav Deák etnocentrikus munkái (ezzel kapcsolatban lásd Bajcsi Ildikó összefoglalását) mellett nem szerepel az utóbbi időszak szlovák nyelvű szakirodalmának egyik legfontosabb munkája, a Miroslav Michela és Vörös László által összeállított, 2013-as kiadású Rozpad Uhorska a trianonská mierová zmluva című kötet (az anyagok nagy része magyar nyelven is olvasható a Limes folyóirat 2010/4 1-2. számában) és hiába van feltüntetve Roman Holec már említett friss Trianon-monográfiája, amely cáfolja az Osuský személyes trianoni elégtételéről szóló szlovák mítoszt, a legendás történet mégis bekerült Gábor és Vrábel könyvébe. Ez alapján nem is olyan meglepő, hogy a kötet bibliográfiájában megtalálható néhány (nem sok) magyar kiadvány sem tudta kizökkenteni a szerzőket abból a pozícióból, ahonnan nézve a Trianon következményeinek kezelésére tett minden magyar próbálkozás eleve gyanús – hacsak nem a szomszédos álláspont maradéktalan elfogadását jelenti.

Csehszlovákia ma is látható nyoma egy volt pozsonyi kaszárnya homlokzatán. Forrás: Zahorán Tamás felvétele (2013)

Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a kötet korántsem képviseli a mai szlovák történeti fősodrot (erre utal jelen írás alcíme is). Egyrészt Ján Gábor nem történész, Ferdinand Vrábel pedig inkább a perifériáján mozog a Szlovák Tudományos Akadémia intézetei, illetve a nagyobb egyetemek által meghatározott szlovák mainstreamnek. Szakmai szempontból „A nemzet élete örök…” című munka messze el is marad Holec ugyancsak 2020-ban megjelent könyvétől. Ugyanakkor az is igaz, hogy a két szerző munkássága és életpályája alapján a kötetet mégsem lehet elintézni egy egyszerű kézlegyintéssel, besorolva a szlovák nacionalista szubkultúrába (amelynek magyar megfelelője szintén nagy olvasótáborral rendelkezik, szakmailag azonban szintén marginálisnak számít). Vrábel több könyvvel is jelen van a szlovák nyilvánosságban, Gábor pedig – korábbi, például amerikai állomáshelyein túl – még a legutóbbi időkben is fontos posztokon képviselte hazáját: 2012–2018 között Bukarestben volt Szlovákia nagykövete, ahol még állami kitüntetésben is részesült Románia elnökétől, Klaus Iohannistól. És bár a kiadvány végén olvasható mondat („A szerzők által bemutatott nézetek nem állnak összefüggésben munkáltatóik hivatalos pozícióival.”) akár egyfajta alibiként is értelmezhető, ez csak részben tudja ellensúlyozni az elején szereplő másik megjegyzést, amely a szlovák parlament támogatására hívja fel az olvasó figyelmét. (Mi több, a kötet bevezető sorait maga a parlament elnöke, Boris Kollár írta, tanácsadója, Anton Hrnko – nacionalista történész és a Szlovák Nemzeti Párt politikusa – pedig ugyancsak hozzájárult a könyv kiadásához. Talán érdemes is lenne összevetni a munka szakmai színvonalát a Magyar Országgyűlés Hivatala által megjelentetett kiadványokéval) A könyv így kétségkívül része az aktuális szlovák emlékezetpolitikai irodalomnak. Sajnos.  

 

Ján Gábor–Ferdinand Vrábel: Život národa je večný. Sto rokov od Trianonu 1920–2020. Perfekt, Bratislava, 2020.

Címkép: Pozsony belvárosa. Forrás: a szerző felvétele (2014).

Twitter megosztás Google+ megosztás