Budapesti Hírlap, 1918. október 6.

(1-3. o.)

Fegyverszünetet és béketárgyalást inditványoztunk Wilson pontjai alapján.

Budapest, okt. 5.

A három középponti hatalom fölajánlkozása Wilsonnak a békére, ez a mai nap eseménye, a hosszu háboru által jól kikészitett talajt talált a lelkekben s a remény, hogy ez talán komoly lépés lehet a közóhajtás teljesülésére, hamar megfogant, mint a szentirásnak jó földbe szórt buzaszeme. Hogy értékéről és erejéről magunknak tiszta fogalmat alkothassunk, ahhoz sok mindenfélét kellene tudnunk a helyzetről és a nagy elhatározás előzményeiről; bele kellene látnunk Wilson ur veséibe, és biztos itélettel kellene birnunk a háboru szenvedelmébe müvészi kézzel bclekorbácsolt amerikai nép lelkéről.

Mert hiszen evidens dolog, hogy Amerikának konkrét és reális érdeke a mi háborunkban nincsen más, mint a rengeteg anyagi haszon, a melyet mint szállitója az antantnak élvezett. Ez nem tette szükségessé azt, hogy tényleg be is avatkozzék Európa nagy háborujába. Hozzá ebből a nagy keresetből Amerika munkás népének, csak minimális haszna volt, nem több, tán annyi sem, mint a menynyivel a háborus állapot nehézségei, nélkülözései, áldozatai, drágasága s erkölcsi terhei is megterhelték. A nagy haszon belőle a nagytőkének jutott.

Mért ment hát bele Amerika tényleg az európai háboru óriás vállalkozásába.

Erre a kérdésre csak a jövő fog világos feleletet adni. Ma csak találgatni, ma csak tapogatózni lehet az inditékok körül, a melyek az Egyesült Államok elnökében megérlelték a végzetes elhatározást.

Lehet – s ezzel német könyvirók vádolják meg Amerikát – lehet, hogy az angolszász faj szolidaritása, Anglia veszedelme és szükségesnek látszó védelme adta kezébe a meztelen fegyvert.

Lehet, hogy átvette Anglia hagyományos politikáját, a mely évszázakon, át az volt, hogy egymással összeveszejti a kontinentális hatalmakat, s mikor ezek kimerültek, ő vitte el a zsákmányt a földnek valamely távoli területén s ő állitotta helyre a békét az egymást ölő európai országok között.

Lehet, hogy nem tartotta elviselhetőnek, hogy egy diadalmas Németország kerüljön vezérállamnak a civilizált világ élére.

Lehet, hogy a jelen háboru után a világpolitikában tán már nem is nemzetek, hanem világrészek, közt felmerülendő konfliktusokra vetette a messze jövőbe néző szemét s erre akart felkészülni s beavatkozása a jövő véres drámájának csak a főpróbája volt és különösen jó alkalom arra, hogy Amerikát belelovalja az állandó katonáskodásba, az általános katonai kötelezettségbe.

Lehet végre az is. hogy az Ujvilág elnökének a lelkét csakugyan azok a modern eszmék és ideális célok tüzelték fel merész és kalandosnak látszó vállalkozására, a melyeket beszédeiben hirdetett és meg is fogalmazott, ama békepontjaiban, melyek elfogadásával ajánlták fel a középponti hatalmak a fegyverszünetet és a tárgyalást a békéről.

Az első és kisebbik kérdés ebben az, hogy miképpen fogadják ez ajánlkozást az antantos hatalmak, jelesen Anglia és Franciaország.

Nem kecsegtethetjük magunkat természetesen azzal, hogy a dühös Lloyd George és a szilaj Clemenceau hamarosan kapjanak rajta. De bizonyos, hogy nekik is nemcsak a békeajánlattal kell leszámolniok. hanem a népökkel is, a melyben van erős békepárt s melynek egyébként minden rétege érzi a hadihelyzet kegyetlenségeit s mint a világon mindenütt óhajtania kell, hogy szabaduljon a háboru sanyaruságaitól, ha becsülettel lehet szabadulnia. Az okok, melyeket Wilsonra nézve kombináltunk, egyenként is sulyosak, összevéve pedig szinte ellenállhatatlanok. Meg kell hozzá gondolnunk, hogy Wilson nem adott magáról – mint az antant többi népe – reverzálist, nem kötelezte magát semmire, fentartotta magának szabad kezét és szabad elhatározását.

A ki ideális eszmék hirdetője, a népnek és szabadságnak igaz barátja, és nem akar valóban egyebet, mint azt az ideális állapotot, melyet Wilson a maga békepontjaiban maga elé kitüzött: az immár a háboru mai stádiumában csakugyan rákérdezhet a lelkiismeretére, hogy nem elég-e még évszázadokon át gyüjtött kincsek, müértékek, földek, városok, falvak és tartományok borzalmas pusztitása; nem tizedeltetett-e meg máris Európa férfinépének virágzó, fajfentartó, a jövő fejlődése szolgálatára hivatott népe? Érdemes-e, a mikor felajánlják neki a pontozatai szerint való békét, érdemes-e még százezrek, tizezrek, sőt, csak ezrek életét erőszakosan kiontani? És mivel kecsegteti a világot a háboru további folytatása; lehet-e tőle valami jót várni, olyat, a mi fölér azzal az áldozattal javakban, értékekben, erkölcsben és az emberbe s civilizációba vetett hitben, valamint emberéletben; a mi fölér azzal a szenvedéssel és nyomorral, a mi a világra szakad, ha még egy évvel, ha csak egy hónappal is tovább tart ez a háboru?

Ezek a meggondolások tán ottan tanácskoznak a Wilson szivében. Bizonyosan, hogy megzaklassák azoknak a lelkét, a kik az ajánlatot Wilson pontozatai alapján megtették. Ezért gondolom, hogy ez az ajánlat tán komoly lépés a béke felé.

Minket magyarokat e dologban természetesen hazánk érdekel. Mink az orgyilkos Szerbia megfenyitésére huztunk kardot, s mikor ezt Anglia, Franciaország és az orosz cár jó alkalomnak vélték saját terveik megvalósitására s oltalmára keltek a rajtunk packázó vakmerő szomszédnak: akkor ebből világháboru kerekedett. Ebben nekünk már csak egy célunk volt: megvédeni hazánkat és nemzeti egységünket.

Szerbia elvette büntetését, meglakolt harmadiziglen aljas tettéért. Nekünk most már csak önvédelmünk a háborus célunk.

Wilson pontozataiba pedig esetleg belefér Magyarország területi épsége és nemzeti egysége. Semmi sem fog a béketárgyalások folyamán megbizonyosodni, mint hagy e két dolognak – határaink épségének és nemzeti egységünknek – elhanyagolása vagy éppen elejtése beláthatatlan bonyodalmak szinhelyévé tenne Európa keletét s az eddigi balkáni tüzfészket kiterjesztené még egyszer akkora területre és tiz annyi népességre, mint a mennyi a Balkánon forrongott.

Magyarországon az érvényes politikusok és a nagy közönség is bizonyos megnyugvással, nem remény nélkül fogadták a középponti hatalmak uj s nyilván utolsó ajánlkozását a békére. Arra pedig, hogy Wilson komolyan s barátságosan fogadja, tudunk száz és egy okot, az ellenkezőre egyet sem tudunk.

 

A Wilsonhoz intézett távirat.

A Magyar Távirati Irodának jelentik Bécsből október 5-én:

Ausztria és Magyarország, Németország és Törökország elhatározták, hogy általános fegyverszünet megkötése és béketárgyalások megkezdése céljából az amerikai Egyesült Államokban érdekképviseletükkel megbizott kormányuk utján egyidejüen forduljanak az Egyesült Államok elnökéhez. Ezen elhatározás végrehajtásaképpen a külügyminiszter tegnap táviratban megbizta a stokholmi osztrák és magyar követet, kérje fel a svéd királyi kormányt, hogy e hónap 4-én a következő táviratot juttassa el Wilson elnök urhoz:

Az osztrák és magyar monarkia, a mely a háborut mindig csak mint önvédelmi harcot folytatta és ismételten kifejezte készségét arra, hogy a vérontásnak véget vessen és igazságos és becsülettel teljes békéhez jusson, ezennel azzal az inditvánnyal fordult az amerikai Egyesült Államok elnökéhez, hogy vele és szövetségeseivel azonnali fegyverszünetet kössön a szárazföldön, a tengeren és a levegőben és közvetetlenül csatlakozóan békekötésre szóló tárgyalásba bocsátkozzék, a melyekre nézve Wilson amerikai elnöknek 1918 január 8-án a kongresszushoz intézett üzenetének 14 pontja és a Wilson elnök ur 1918 február 12-iki beszédében foglalt négy pont szolgálnának alapul, figyelembe vétetvén Wilson elnök urnak 1918 szeptember 27-iki fejtegetései is.

 

Hivatalos magyarázat a békejavaslatról. Bécs, okt. 5.

A lapok a következő közleményt kapták illetékes helyen a szövetségesek békelépéséről:

Elsőbben is ki kell emelni, hogy Ausztria és Magyarország, Németország és Törökország lépését nem lehet ugy felfogni, hogy hirtelen határozták el a katonai események hatása alatt. Ez a lépés egy logikai láncolat utolsó szeme békés politikánk történetében, evolució, a melyben egyidejüen Németország legutóbbi belső politikai fejleményeit is figyelembe vették.

Békés politikánk kiinduló pontja tudvalevően Burián gróf 1916 decemberében kiadott jegyzéke. Annak a lépésnek nagyon merész jellege volt. Feltételek nem voltak benne, csupán nagy vonásokkal rajzolt meg mindent a külügyminiszter. A fejlődés további folyamán elkövetkezett a feltételek kialakulása. Február, március és április hónapban általános igazságos békéről, kártalanitás és annexió nélkül való békéről kezdtek beszélni. Utóbb felvetődött egy nemzetközi választott biróság gondolata, majd a fegyverkezés korlátozásáról kezdtek beszélni, majd szükséges feltételnek nyilvánitották a tengerek szabadságának proklamálását, végül azt az alapelvet hirdették ki, hogy a háboru után való gazdasági háborut és gazdasági erőszakoskodásokat meg kell akadályozni. Ezekből az irányelvekből alakult ki a mostani békeprogram. Mindezeket a pontokat tudvalevően Czernin gróf alkalmas alapnak nyilvánitotta több intervjuban és beszédben a béketárgyalás alapjául. E pontokat végül a német birodalmi gyülés is elfogadta, ugy hogy a szövetségesek felfogásának egyező volta kifejezésre is jutott.

Ezután következett a pápa békejegyzéke, a kinek javaslatait és alapgondolatait elfogadható alapnak tartottuk. Az antant természetesen nem felelt a pápa jegyzékére. Csupán Wilson elnök tett javaslatokat 1918 január 8-án kiadott, 14 pontból álló jegyzékében és ő proklamált olyan alapelveket, a melyek lényegileg megegyeznek a középponti hatalmak programjával. Czernin gróf és Hertling gróf bizonyos pontokra nézve fentartással éltek, nagyjában és egészben azonban alkalmasnak tartották ezeket a béke alapjául. Ugyanebben az értelemben foglaltak állást ebben a dologban a delegációk és a német birodalmi gyülés. Meg kell állapitani, hogy mindig Wilson elnök volt az, a ki konkrét békeprogrammal foglalkozott, mig az antant ragaszkodott hóditó céljaihoz.

Következett azután Burián gróf legutóbbi javaslata a hadviselő felekhez előzetes eszmecsere dolgában. A javaslatot elutasitották, de Wilson nem avval a szándékkal, hogy megakadályozza a békéről való eszmecserét; hiszen szeptember 27-iki beszédében ismét foglalkozott vele és objektiv módon mutatott rá az igazságos béke szükséges voltára, a mely nem lehet egyoldalu, hanem mindkét féllel szemben igazságosnak kell lennie, a mivel minden irányban felállitotta a legnagyobb igazságosság elvét. Az egyenlő igazságosság alapelvének kihirdetése pillanatában nyilvánvalóvá lett, hogy a békét illető kezdés ilye módon lehetővé válik, minthogy az egyoldalu kedvezés kiküszöbölésének elve lehetővé teszi a sulyos kérdések egész tömegének megoldását. Figyelembevéve még azt a körülményt is, hogy Németország belső politikai reformjával is el lehet takaritani az utból bizonyos akadályokat, egészen világos, hogy a központi hatalmaknak a béke kérdésében való egységes elhatározása létrejöhetett.

A német kormány hivatalbalépésének napján módunkban van olyan lépést megtenni, a mely in nuce még az 1917. év elejére visszanyul. Ez a lépés tehát nem a pillanatnyi események hatása alatt határoztatott el, hanem természetes fejlődés folyamán jött létre. Ilyen körülmények között remélhetjük, hogy lépésünk közeledésre és tárgyalásokra fog vezetni.

Amidőn ezt a reménységünket kifejezzük, még nem tudjuk, hogyan fogja fel lépésünket az antant és Wilson. Politikailag igazolja ezt a lépést már az is, hogy Wilson képviseli az egyetlen hatalmat, a mely politikailag nincs hozzákötve az antanthoz. Formai tekintetben megállapitható, hogy lépésünket nem lehet közvetitő kérdésnek tekinteni. Ez azért is lehetetlen lenne, mivel a közvetitő csak semleges hatalom lehetne. Mi azért fordulunk Wilsonhoz, mivet az általa felállitott pontok adják azt az alapot, a melyen tárgyalhatunk.

Lépésünket mindenütt nagy történelmi momentumnak fogják értékelni. Teljes világossággal fejeződik ki benne az, hogy a kárhoztatott középponti hatalmak nem követnek imperialista politikát, söt föltételeik teljesen összhangzásban vannak védekezésük programjával. Ha nem fogadnák el javaslatunkat, ellenségeink a teljes felelősséget magukra vállalnák a világtörténelem szine előtt. A jegyzék átadása külön-külön történik, mivel a szövetségeseket más-más államok képviselik Amerikában: bennünket Svédország, Németországot Svájc. A jegyzék átadása a stokholmi, illetve berni amerikai követnek már meg is történt.

 

Amerika válasza.

Bécs, okt. 5. A Budapesti Hirlap távirata.

Politikai körökben Amerikának a középponti hatalmak békejegyzékére adandó válaszát csak a jövő hét közepére várják.

 

A béketárgyalás helye.

Hága, okt. 5. A Budapesti Hirlap távirata.

Egy itteni politikai hetilap szerint a béketárgyalások helye tekintetében az antant körében két felfogás uralkodik. A legtöbben Amerikát tartanák a legalkalmasabbnak a tárgyalások helyéül, sokan azonban azt mondják, hogy Hága annyira összeforrt a békeeszmével, hogy ott kellene a tárgyalásokat folytatni, Anglia és Franciaország Brüsszelben kivánnak tárgyalni, nem csupán szentimentális okokból, hanem azért is, hogy Belgium fővárosa ily módon ismét nemzetközi presztizst kapjon.

 

A béketárgyalás alapjai.

Wilson pontjai és szeptember 27-iki beszéde.

A magyar és osztrák külügyi kormány a béketárgyalás alapjául Wilsonnak 1918 január 8-i kongresszusi üzenetében foglalt tizennégy pontját és 1918 február 12-i beszédében foglalt négy pontját jelölte meg, azonkivül az Unió elnökének mult héten, szeptember 27-én mondott beszédét is a tárgyalás anyagába kivánja belevonni. A tizennégy pontot és a négy pontot, a melyeknek az elkövetkezendő tárgyaláson oly döntő jelentőségü szerepük lesz, lapunk mai számában közöltük. Ezek a pontok eléggé mélyreható változásokat jelentenének a világ képén. Megszüntetik a titkos diplomáciát, a mely lehetővé tette, hogy hatalmi csoportok keletkezzenek más hatalmak körülkeritésére és hogy egy angol parlament ne tudjon róla, milyen nemzetközi szerződések kötelezik fegyveres beavatkozásra, a mikor nem őt támadták meg, hanem szövetségeseit. Kimondják a tengerek szabadságát, a leszerelést, a gazdasági harc megszüntetését a háboru után, a gyarmatok sorsának rendezését, Elzász-Lotaringia visszacsatolását Franciaországhoz (8. pont), az olasz határok kiigazitását (Trentino, Dél-Tirol), autonómiát a magyarországi és ausztriai nemzetiségeknek (tehát nem a két birodalom földarabolását), Románia, Szerbia és Montenegró kiüritését, a Dardanellák megnyitását, a független Lengyelország helyreállitását, végül a népek általános szövetségét. A négy pont részben kiegésziti, részben tömören összefoglalja a tizennégyet.

Már most Wilson a mult pénteki newyorki beszédében ismét visszatért a béke és a népszövetség kapcsolatos kérdésére, de azt vallotta, hogy a népszövetséget egyelőre nem lehet megalakitani, mert nincs még kezesség arra, hogy a békeszerződés valamennyi aláirójában meg lehet bizni. Mégis szükségesnek tartotta, hogy öt pontban összefoglalja a békeszerzésre vonatkozó programját és ez az ujabb öt pont kapcsolódik be külügyminiszterünk javaslata szerint a tárgyalás anyagába. Az első pont egyenlő igazságot követel minden népnek, még azoknak is, a melyekkel szemben a pártos érzés szeretné érvényesiteni elfogultságát, gyülöletét. Wilson tehát oly békét igér, a mely egyenlő mértékkel mér, és lehetővé teszi éppen pártatlan igazságosságával a békekötés után az ellenséges népek kiengesztelődését. A második pont szerint egy nemzet érdeke nem lehet irányadó a békeegyezményre, ha ez az érdek nem fér össze valamennyi szerződő fél érdekével. Tehát ahogy türhetetlennek tekintette volna az antant az ugynevezett német békét, a melyet az all-deutsch izgatás követelt, épp oly elfogadhatatlan Wilson szavai értelmében egy angol béke vagy amerikai béke. A harmadik pont szerint a népszövetség kötelékén belül nem állhat meg semmi külön szövetség; ez nagyon logikus és természetes követelmény, mert minden ilyen külön csoportosulás fölforgatja a népek egyetemes szövetségének belső összhangját és önmagában nyugvó egyensulyát. Az egyik csoport sulya reakcióképpen előidézi, a másik csoport ellensulyát és a világ ismét katasztrofális mérkőzés felé sodortatnék. A negyedik pont megismétli, hogy a békekötés után büntetőgazdasági és vámpolitika, gazdasági háboru nincs; és igy mégis mód kinálkozik a hadviselésben kimerült népeknek arra, hogy egészséges versenyben érvényesitsék gazdasági erejüket és regenerálódjanak. Végűl Wilson követeli a nemzetközi egyezmények és szerződések teljes nyilvánosságát, szóval: a titkos diplomácia megszüntetését.

Wilson e beszédében hangoztatta, hogy a szándékok és az elhatározások megegyezésére éppen olyan szükség van ebben a háboruban, mint a harctéren az egységes vezérletre. Ha az antant államférfiaiban megvan a szándékok és az elhatározások egysége, ha Wilson hivatott tolmácsa volt mindannyiok gondolatainak és érzéseinek: akkor Burián a legjobb helyre fordult jegyzékével, a mikor ezt Wilsonnak küldötte el; akkor Wilson huszonhárom pontja az antant-békének huszonhárom föltétele; és akkor e huszonhárom pontnak elfogadása a mi részünkről nemcsak a béketárgyalásnak, hanem a békének is alapjául szolgálhat.

 

És egy baljós rövid hír a délszláv kérdés kapcsán (8-9. o.):

Politikai események.

A délszláv étvágy.

A horvátországi szerb-horvát koaliciónak egyik, különben még a legizlésesebbek közül való lapjából idézzük a következő sorokat, a mivel azt akarjuk illusztrálni, hová dagadtak meg a délszláv aspirációk és milyen diktátori pózban követelik ezeknek a teljesülését.

A bánkérdés válságával kapcsolatosan Budapestről és Bécsből azt a tervet lanszirozzák – irja az Agr. Tgbl. – hogy most teljesiteni hajlandók a szerb-horvát koalició feliratában foglalt követelést, vagyis Dalmáciának és Bosznia-Hercegovinának Horvátországgal való egyesitését. Ugy látszik, Budapesten ezen kivül arra is hajlandók volnának, hogy az egyesitett országoknak megadják a pénzügyi önállóságot, sőt a Magyarországgal való közjogi viszonyt általában kitágitanák. Mi történnék, ha a magyar kormány nyiltan föllépne ezzel az ajánlattal? Őszinték akarunk lenni és nyiltan megmondjuk: – ha Budapesten és Bécsben akkor határozták volna el ezeknek a követéseinknek a teljesitését, a mikor a horvát szábor a felirat elküldését elhatározta, tehát még a háboru előtt, vagy legalább is az orosz forradalom kitörését megelőzően, akkor a monarkia szerbjei és horvátjai örömmel üdvözölték volna azt és azzal megelégedtek volna; ma már azonban délszláv kérdés túlnőtt a szábor-fölirat keretein. A délszláv nemzeti öntudat, a világ eseményeinek tanulságain, erőben rendkivül meggyarapodott, mélye behatolt a délszláv nép körébe és most már más célokat követ, mint Horvátország, Dalmácia és Bosznia-Hercegovina egyesitését. A délszlávok nem elégesznek meg azzal, a mit nekik már a kiegyezés és a királyi diploma, ötven éve biztositott. Az összes problémák megoldását akarják, a horvát-szerb-szlovén nép szabadságát és egyesitését. Ezzel a követeléssel szemben nem sokat mutatna Horvátország, Dalmácia és Bosznia-Hercegovina egyesitése. Kijelenti végül a lap, hogy ezt a felajánlott megoldást a szerb-horvát koalició azért sem fogadja el, nehogy a budapesti uraknak alkalmuk legyen a világ élőtt azzal kérkedni, hegy megoldották a délszláv kérdést.