Lőczi Józsefet és Tóth Jánost, a 46, illetve 38 éves csurgósarkadi parasztgazdákat saját lovaskocsi-fogataikkal, rajta összesen 21 métermázsa búzával, valamint a társaságukban lévő Ormanecz Ferenc csurgói lakossal együtt 1920. szeptember 3-án hajnali 3 órakor Berzence község külterületén a csendőrség megállította. Azzal vádolták meg őket, hogy a búzát Góla községbe, „Horvátországba” (a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságba) akarták kicsempészni. A két kocsi búzát a hatóságok elkobozták.

Csurgósarkad, Alsok, Berzence és Góla környéke egy 19. századi térképen. A három férfit Berzence és a Perdóczi majorság (lent, középen) között vezető úton állították meg. A sárgával jelzett határvonal egyébként Trianon értelmében Magyarország javára módosult, Perdócztól nyugatra Lecka környékét elcsatolták Horvátországtól. Leckától délre fekszik Góla, amelynek neve hiányzik a térképről. Csurgósarkad és Alsok ma Csurgó városrésze. A térkép forrása: MAPIRE

A vád szinte bizonyosan alaptalan volt. Ennek ellenére a három férfi – de legalábbis az első kettő – kihágást követett el. A gabona szállítása ugyanis már 1918 óta állami monopólium volt, aki külön engedély nélkül, akár belföldön ezt tette, azt a 2.490/1918. M.E. rendelet értelmében csempésznek tekintették. Lőczi és Tóth nem rendelkezett engedéllyel. Az 1920 nyarán született 4.787/1920. M.E. rendelet fenntartotta a gabona beszolgáltatásának a háború alatt elrendelt kötelezettségét is. A beadás progresszív jellegű volt, ugyanakkor újonnan vezették be azt a szabályt, hogy azok a gazdák, akik teljesítették a beadást, szabadon kereskedhettek a maradékkal, de továbbra is csak írásos engedéllyel.

Ennek ellenére nem ezzel, hanem külföldre történő csempészettel vádolták meg őket, az 1919 februárjában hozott 5.571/1918. M.E. rendelet alapján, amely természetesen a külföldre történő szállítást is engedélykötelessé tette. Mindhárom eddig említett rendelet megsértése kihágás volt, amit hat hónapig terjedő elzárással és 2000 koronáig terjedő pénzbüntetéssel lehetett sújtani. Valójában ennél súlyosabb vád is emelhető lett volna ellenük. 1920. június 23-án a Nemzetgyűlés ugyanis elfogadta az árdrágításról szóló 1920. évi XV. törvénycikket. Ennek értelmében az, aki olyan „közszükségleti cikket, amelynek forgalmát a minisztérium rendelkezései korlátozzák, […] a minisztérium tilalma ellenére külföldre vagy az ország megszállott területére kivisz”, immár nem kihágást, hanem vétséget követ el. E cselekmény már egy évig terjedő fogházzal és százezer koronáig terjedő pénzbüntetéssel volt sújtható. Az árdrágító vétségeket azonban már nem a (fő)szolgabírák tárgyalták, hanem a törvényszékek mellett létrehozott uzsorabíróságok. Az említett konkrét esetben feltételezhető, hogy Bóné Kálmán csurgói főszolgabíró személyesen akart ítélkezni az ügyben. Erre utal legalábbis az, ami az első fokú ítélet indoklásában szerepel: „A büntetés kiszabásánál súlyosbító körülményül vettem azt, hogy az egész háború alatt Alsok és Csurgósarkad községekből a gabonát Horvátországba állandóan csempészték és a tetteseket a legszigorúbb ellenőrzés dacára tetten érni nem lehetett, ami miatt a két község lakossága súlyos zaklatásnak volt kitéve, most pedig amidőn terheltek tetten érettek, a két község lakossága fel volt zúdulva, hogy végre kisült, hogy kik a gabonacsempészek.”

Bónét, aki már a háború alatt is főszolgabíró volt, feltehetően rendkívül bosszantotta, hogy 1918-ig senkit nem sikerült csempészeten tetten érni, és példát akart statuálni. Talán ezért – mármint, hogy ő ítélhesse el a leleplezett csempészeket – mondott le az uzsorabíróság előtti tárgyalásról? Nem tudhatjuk. 1920. szeptember 20-án azonban Lőczit és Tóthot a maximális, 6-6 havi elzárásra ítélte, míg Ormanecz büntetése 3 havi elzárás volt. Mellékbüntetésül 2000-2000, illetve 1000 korona bírságot is kiszabott, amely 100, illetve 50 napi elzárásra volt váltható.

Annak ellenére, hogy a tárgyaláson Lőczi és Tóth egybehangzóan azt vallotta, hogy a gabonát a Horvátországgal közvetlenül határos Garicspusztára, magyar területre kívánták szállítani, az ítélet indoklása az alábbit tartalmazta: „I. és II. r. terheltek beismerték, […] hogy f. évi szeptember 3-án reggeli 3 órakor, tehát még az éjjeli sötétség leple alatt, I. r. terhelt 11 mm., II. r. terhelt pedig 10 mm búzát akartak saját kocsijukon Góla-szállásokon (Horvátországban) lakó Ormanecz Pálnak kiszállítani.” Lőczi és Tóth elismerte, hogy a társaságukban lévő Ormanecz Ferenc öccsének, Pálnak vitték volna a búzát. Közölték azt is, hogy a vevővel szeptember 1-jén a csurgói vásárban egyeztek meg arról, hogy hat kövér sertésért cserébe adják neki a búzát. Kijelentették, hogy tudomásuk szerint a vevő magyar területen lakik. Ormanecz Ferenc viszont valóban azt vallotta, hogy öccse „Horvátországban, Góla-szállásokon lakik”, míg Lőczi és Tóth ügyvédje, dr. Csillag Dezső szerint védencei abban a tudatban voltak, hogy a vevő Magyarországon lakik. Lőczi kijelentette, hogy a gabona beszolgáltatását előzőleg teljesítette, míg Tóth azt vallotta, hogy 1920. folyamán rá azt nem is vetették ki.

Az elmarasztaló ítélettel szemben a terheltek fellebbeztek. Tallián Andor, Somogy vármegye alispánja azonban 1920. november 19-én az ítéleteket különösebb vizsgálat nélkül jóváhagyta, mindössze Ormanecz pénzbüntetését súlyosbította 2000 koronára (vagy ennek meg nem fizetése esetén 100 napi további elzárásra). A kihágást azonban szerinte nem az 5.571/1918. M.E., hanem a 4.787/1920. M.E. rendelet 20. § megsértésével követték el a terheltek. Tallián ezzel tulajdonképpen felmentette a vádlottakat a külföldre történő csempészet vádja alól, anélkül azonban, hogy ezt hangsúlyozta volna. Ehelyett a beszolgáltatás elmulasztásáért vonta őket felelősségre (az említett rendelet 20. §-ára való hivatkozás ugyanis ebben az esetben csak így értelmezhető).

A vádlottak a másodfokú ítélet ellen is fellebbeztek. Beadványukat maguk írták alá, girbegurba parasztos betűkkel. Egyértelmű azonban, hogy a gépiratos szöveget ügyvédjük fogalmazta meg, nem ők. Feltételezhetjük, hogy továbbra is Csillag képviselte a vádlottakat. A két fővádlott felmentést kért, vagy legalább azt, hogy „az árucseréhez előzetes bejelentésnek elmulasztása miatt bennünket csekély pénzbüntetéssel sújtani kegyeskedjék”. A fellebbezés indoklása rendkívül érdekes, ezért a fontosabb részeket szó szerint idézem:

„1. A tárgyaláson nem lettünk kellően kihallgatva, védekezésünknek nem volt elegendő tér engedve s csak a feltett kérdésre volt szabad felelnünk, pedig sok mindent akartunk előadni és bizonyítani.

Így nem lettek kihallgatva a csendőrök sem, nem bizonyíthattuk, hogy a gabonát a perdóczi gazdasághoz tartozó garicsi majorba akartuk vinni, ahhoz a béreshez, aki tavaly is ezen gazdaságban szolgált. Ezért kérjük újbóli kihallgatásunkat elrendelni.

2. Tagadásunkkal szemben [sem]mivel sincs bizonyítva, hogy mi a gabonát Horvátországba »akartuk« kiszállítani. A lelkünkbe nem láthattak a csendőrök, akik az esetet túlzott ambícióból felfújták, márpedig minket magyar területen [aláhúzás az eredetiben] tartóztattak fel a csendőrök, mi egy pillanatig sem voltunk horvát területen, s oda eljutni sem akartunk, tehát arról, hogy mi Horvátországba szállítottunk ki gabonát: beszélni sem lehet, mégkevésbé ezért minket megbüntetni.

3. Hogy eszünk ágában sem volt Horvátországba menni, az csak természetes, mert a 200.000 koronát megérő lovakkal, szekérrel és szerszámmal csak nem megyünk horvát területre, hogy [a] lovakat – mindenestül elvegyék a szerbek.

Mi csak a garicspusztai béreshez akartunk menni, hogy a kialkudott anyaállat-disznókat cserébe elhozzuk. […]

5. Ha a büntetés maximumával sújtják az árdrágító galíciaiakat, a láncoló üzéreket és a vagyoni haszonra utazó vigéceket: azt még meg lehet érteni. De hogy büntetlen előéletű, magyar kisgazdákat ilyen legmagasabb büntetéssel sújtsanak azért, mert magyar földön [aláhúzás az eredetiben] gabonáért cserébe tenyészállatot szereznek be: ez már méltánytalan, sőt igazságtalanság!

6. Lőczi József beszolgáltatta az adógabonát, Tóth Jánosra pedig nem is volt kivetve, így tehát nem vontunk el semmit a közélelmezés elől, sőt a gabonacserével szemben élőállatállományunk szaporodott s a sertéstenyésztés szintén elsőrendű tényezője a közélelmezésnek. Így tehát a 4.787/1920. M.E. rendelet 20.§-ába ütköző kihágás sem forog fenn.

7. Hogy reggel 3 órakor indultunk el hazulról, ez távolról sem jelenti azt, hogy titokban, orozva akartunk szállítani. Mert mi naponta felkelünk 3 órakor s csak azért kellett most is kora hajnalban elindulnunk, hogy mielőbb hazatérhessünk és folytathassuk a szántási és egyéb munkálatokat. […]

9. Ha a zöld asztal mellől a mindennapi életre is tekintünk, akkor köröskörül azt látjuk, hogy a bérlők és a nagygazdák nem adják be még az adógabonát, sőt nekik halasztásokat és kecsegtető prémiumokat is adnak, hogy csak előadják a kötelesgabonát!”

A fentiekből érdemes kiemelni az első pontot („csak a feltett kérdésre volt szabad felelnünk”), ami arra utal, hogy a főszolgabíró erősen elfogult volt a vádlottakkal szemben. Több bekezdésből is jól látszik, hogy az ügyvéd a konkrét esetből messzebb menő tanulságokat is levont, feltehetően baloldali–szocialista nézeteket vallott. Ugyanakkor nem volt mentes az antiszemitizmustól sem, mivel az árdrágítás jelenségét kifejezetten a galíciaiakhoz kötötte.

Kihágási ügyekben a harmadfokú ítéletet a belügyminisztérium egyik tisztviselője hirdette ki, Lőcziék esetében például Máriássy Barna helyettes államtitkár. Ez az ítélet azonban meglehetősen későn született meg, mivel azt megelőzte egy 1921. március 16-án megtartott póttárgyalás, szintén a csurgói főszolgabírói hivatalban. Lőczi és Tóth itt megismételte korábbi vallomását, tagadva, hogy külföldre akarták volna csempészni a búzát. A vádlottak kérésére új tanúkat is meghallgattak, akik igazolták, hogy a két férfi a csurgói vásárban alkudott meg a búzáról Ormanecz Pál megbízottjával. A csendőrök nem jelentek meg tanúskodni, de kihallgatásukat mellőzhetőnek is minősítették, „mert jelentésükből világosan kitűnik, hogy magyar területen fogták el terhelteket.”

Ehhez képest a harmadfokú ítélet csak bő egy évvel később, 1922. június 10-én született meg. Nem ismert, hogy mi volt ennek a késlekedésnek az oka. Máriássy mindenesetre formai okokból megsemmisítette a másodfokú ítéletet, az elzárás-büntetést pedig mindhárom vádlott esetében hatodára (1 hónapra, illetve 15 napra) csökkentette. Indoklása szerint a „a szóbanforgó cselekmény a 21.000/920 K.É.M. és a 35.000/920. K.É.M., illetve a 4.787/920. M.E. számú rendelet 24.§-ába ütközik”. Az idézett jogszabályok alapvetően már a belföldi szállítás engedélykötelességét hangsúlyozták, nem a külföldi csempészetet. A közélelmezési miniszter 35.000/1920. sz. rendelete például a határsávban korlátozta a gabona szállítását.

Bóné Kálmán főszolgabíró időközben (1922 nyarán, talán július második felében) elhunyt. Az addig büntetlen előéletű Lőczi és Tóth talán ennek hatására is, de mindenesetre ártatlanságuk szilárd tudatában 1922 szeptemberében perújrafelvételi kérelmet nyújtottak be. Ezt azzal indokolták, hogy a póttárgyaláson több tanújukat nem tudták felvonultatni, mert ismeretlen helyre hívták be őket katonának. Egy 1922. október 7-én hozott végzés szerint a kérelemnek a Rendőri Büntetőeljárás Szabályai, vagyis a 65.000/1909. B.M. rendelet 193. §-a alapján helyt adtak, az újratárgyalás napját 1922. november 25-én délelőtt 9 órára tűzték ki, és megidézték a terheltek által megnevezett tanúkat.

Az 1922. november 25-én tartott tárgyaláson Cserti Sándor tanú elmondta, hogy jelen volt a csurgói vásáron és jól emlékszik arra, hogy a vádlottak egy cseléd asszonnyal egyezkedtek, aki csak gabonáért volt hajlandó nekik sertést adni. „Arra határozottan emlékszem, hogy magyar asszony volt, s itt kellett néki laknia Magyarországon, mert Horvátországból nem is jöhetett volna át a csurgói vásárba. Arra is emlékszem, hogy az volt az egyezség, hogy Lőczi vagy Tóth tartozik a gabonát Garics pusztára leszállítani, mert neki nincs lovaskocsija.” A többi tanú (Szollár József és Ormanecz Vendel) is ezt erősítette meg. Lőczi és Tóth továbbra is fenntartotta eredeti vallomását. Kérték, hogy ha az árucserével kihágást követtek is el, vegyék figyelembe kényszerhelyzetüket, mivel 1920 őszén pénzért sertést sehol sem lehetett venni. Az ügyész megbízottja mindhárom vádlott ellen fenntartotta a vádat, bár nem az eredetit; eszerint gabonának szállítási engedély nélküli szállítása miatt kihágást követtek el. Az 1922 novemberi új ítélet ennek megfelelően a 2.490/1918. M.E. rendelet 35. és 38. §-a alapján Lőczit és Tóthot „egyenként 500 koronával megváltható 3 napi saját költségükön kitöltendő elzárással és ezen felül az ítélet jogerőre emelkedésétől számított 15 nap alatt különbeni végrehajtás terhe mellett fizetendő fejenként 1000 korona pénzbüntetéssel, ennek behajthatatlansága esetén pedig ezt helyettesítő további 5 napi elzárással” büntette. A lefoglalt gabona értékesítését újra elrendelte, ennek összege felerészben az állampénztárt, felerészben pedig Csurgósarkad községet illette. Ormaneczet minden vád alól felmentették. Az ítélet indoklása szerint a „levezetett tárgyalás során a kihallgatott tanúk vallomásával beigazolást nyert, hogy I. és II. r. terhelt a gabonát nem Horvátországhoz tartozó [Góla-szállásokra] akarták szállítani, hanem Magyarország, Csurgói járás, Berzence községhez tartozó Garics pusztára magyar uradalmi cselédnek cserébe sertésekért, miután a reájuk kivetett adógabonát rendes[en] beszolgáltatták. Sem csempészet esete, sem pedig gabona elrejtés – elvonás esete fenn nem forog, hanem csakis hatósági engedély nélküli gabona szállítás.” Tettüket „nem aljas anyagi indokból követték el”, hanem az elhullott sertéseik helyett akartak újakat venni, s pénzért nem tudtak vásárolni. Az ítéletet Jeszenszky Dezső szolgabíró írta alá. A vádlottak az ítéletben megnyugodtak, vagyis ellene már nem fellebbeztek, így az jogerőssé vált.

Lőczi és Tóth végleges elzárás-büntetése tehát az eredetinek mindössze hatvanad részére csökkent, 6 hónap, tehát kb. 180 nap helyett mindössze három napra kellett fogházba vonulniuk. A bosszúszomjas Bóné főszolgabíró gyakorlatilag példát akart statuálni. Számára nem az igazság kiderítése volt a cél, hanem az, hogy a háború alatt büntetlenül maradt csempészek helyett valakiket bűnössé nyilváníthasson. Ebben az értelemben az eredeti eljárást koncepciós pernek minősíthetjük. A vádlottak öntudatát ez mélyen sérthette, s mivel megengedhették maguknak, hogy ügyvédet fogadva éveken át harcoljanak igazságukért, végül sikerült tisztázniuk magukat a csempészet és a beszolgáltatás nem teljesítésének vádja alól. S bár a külföldre csempészés vádja alól lényegileg már Máriássy helyettes államtitkár harmadfokú ítélete felmentette őket, kitartóan küzdöttek még éveken át, hogy a paragrafusok mögé bújtatott felmentés helyett érthető szavakkal is kimondja az ítélet: nem csempésztek és nem rejtegették a gabonájukat.

Bencsik Péter (SZTE Jelenkortörténeti Tanszék)

Felhasznált források:

MNL Somogy Megyei Levéltára, IV. 414. (A csurgói járás főszolgabírájának iratai). 327. doboz. 387/1922. számú irat.

65.000/1909. B.M. rendelet (1909. szept. 26.) Rendeletek Tára, 43. évf. (1909) 1719–1837.

2.490/1918. M.E. rendelet (1918. jún. 15.) Rendeletek Tára, 52. évf. (1918) 647–683.

5.571/1918. M.E. (1919. febr. 22.) Rendeletek Tára, 53. évf. (1919) 143–153.

4.787/1920. M.E. (1920. jún. 17.) Rendeletek Tára, 54. évf. (1920) 268–281.

1920. évi XV. tc. Corpus Juris Hungarici. Magyar Törvénytár. 1920. évi törvénycikkek. Budapest: Franklin, 1921. 47–50.

A Nemzetgyűlés 66. ülése 1920. évi június hó 23-án, szerdán. Az 1920. évi február 16-ára hirdetett Nemzetgyűlés Naplója. Budapest: Athenaeum, 1920. III. k. 527.

Somogyvármegye Hivatalos Lapja, 41. évf. (1922) 34. sz. (aug. 24.) 366.