Míg Magyarországon szóba sem kerül egy esetleges Woodrow Wilson-szobor felállítása, Prágában vasútállomást neveztek el róla, és szobrot kapott, ahogyan a lengyelországi Poznańban is. Az 1919-ben egy új világ prófétájaként körülrajongott Wilsonról Varsóban és Zágrábban is teret neveztek el. Aztán jöttek először a nácik, majd a kommunisták, és a wilsoni emlékezeti helyek eltűntek a térképről. A „Csodák éve” (1989) vetett véget ennek a tendenciának, s a wilsoni emlékezeti helyek ismét megjelentek.
Kezdjük a prágai szobor történetével. 1928-ban állították, Wilson halála után, tisztelegve a csehszlovák „nemzetállam” létrehozásában játszott szerepe előtt. A régi, korábban Ferenc József nevét viselő vasútállomás elé került, amelyet szintén Wilsonra kereszteltek át. Azután jött 1938, majd Pearl Harbor. Az amerikai–német hadüzeneteket követően, 1941. december 11-én éjjel Reinhard Heydrich (a Cseh–Morva Protektorátus helyettes protektora) parancsára a három méter magas szobrot szétverték, a bronzból pedig golyókat öntöttek. A kommunista hatalomátvételt követően a pályaudvart is átnevezték, hiszen egy ilyen fontos intézmény csak nem viselhette egy amerikai (ekkor: ellenség) nevét. Az 1989-es bársonyos forradalom után a prágai főpályaudvart pedig visszakeresztelték Wilson-ra.
2008-ban az American Friends of the Czech Republic (a Cseh Köztársaság Amerikai Barátai) nevű szervezet kezdeményezte az elnök szobrának újbóli felállítását is. Kilenc hónap alatt 13 pályázat érkezett be, s végül úgy döntöttek, hogy a lehető leghűbb másolatot állítják fel. Az eredeti szobrot Albin Polasek, az Art Institute of Chicago szobrászati osztályának vezetője (1920–50) készítette. S ahogy a szobor, úgy annak eredeti helye sincs már meg. A hetvenes években a kommunista kormányzat egy új szárnyat épített hozzá az állomás épületéhez, éppen arra a területre, ahol a Wilson-szobor korábban állt. Az eredeti helyszín jelenleg egy parkolóház teteje, így 2011-ben az új szárny elé került a szobor.
A képeslapon látható varsói House-szobor hasonló atrocitásokat élt meg. 1951-ben a lengyel kommunisták lerombolták, majd amerikai lengyelek kezdeményezésére 1991-ben felállították az eredeti szobor hű másolatát. Edward Mandell House „ezredes” (a rangot önmagának adományozta) egyébként Wilson „második énje”, (Peter Grose szavaival élve) „nem hivatalos nemzetbiztonsági tanácsadója” volt, és fontos szerepet játszott Lengyelország függetlenségének kivívásában.
A szintén varsói Wilson-tér négy évtizeden át a Párizsi Kommün nevét viselte, ma ismét a 28. elnökét. Herbert Hooverről is neveztek el teret Varsóban, az itt található (homokkőből készült) szobrot azonban nem a totalitárius diktatúrák tüntették el, hanem az időjárás rombolta le. A lengyel fővárosban van még utca elnevezve Edisonról és Reagan-szobor is.
Talán már mondanom sem kell, hogy mi történt a poznańi Wilson parkkal és szoborral: a nácik az egészalakos bronzszobrot lerombolták, a kommunisták pedig a parkot is átnevezték. Az eredeti szobrot ugyanaz a dán származású amerikai művész (John Gutzon de la Mothe Borglum) készítette, aki a Mount Rushmore-i emlékművet is. A történet vége (vagy talán inkább jelenlegi állása) annyiban tér el a fentiektől, hogy ide új emlékművet terveztek, egy magas oszlopon álló mellszobrot. 1994 óta a park ismét Wilson nevét viseli, és az új szobor is áll.
A zágrábi Wilson tér 1919 és 1927 között viselte a délszláv állam létrehozásában is kulcsszerepet játszó amerikai elnök nevét. Utána volt I. Sándor király tér, 1. tér, majd Színház tér, mindez 1927 és 1946 között. 1946-ban Tito marsallról nevezték el, és ma is így hívják. A közép-európai nagy politikai átnevezősdi keretében 2008 óta folyik a vita arról, hogy maradjon-e továbbra is Tito tér. Van, aki szerint ismét Wilsonról kellene elnevezni, mások szerint legyen Színház tér.
Az ilyen emlékezet- és identitáspolitikai akciók természetesen nem a harmincas évek totalitárius diktatúráit próbálják visszacsempészni a 21. századi Európa szívébe, hanem ugyanazt a célt szolgálják, mint például az újvilági polgárháborús emlékművek: a zaklatott múlt feldolgozását, kitárgyalását. A közép-európai helyzet annyiban mégis más, hogy a folyamatosan termelődő traumák feldolgozását és kibeszélését az emlékezet ellen is hadat viselő totalitárius diktatúrák fél évszázadon át tűzzel-vassal megakadályozták. A mindezt valóban megértő kevés amerikai egyike Larry Wolff professzor, a New York-i Egyetem „Európai és Mediterrán Tanulmányok Központja” igazgatója, aki kiváló könyvet írt Kelet-Európa kitalálásáról: Inventing Eastern Europe: The Map of Civilization on the Map of the Enlightenment (Stanford University Press, 1994).
