A 2001-ben alapított, bukaresti szerkesztőségű Historia havilap a román „public history” egyik legismertebb fórumának számít, ekképp nem elhanyagolható szerepet játszik a román történeti tudat formálásában. 2018–2020 között több tematikus különszámot (Historia Specialt) is megjelentetett az első világháború befejezéséről és Nagy-Románia létrejöttéről, párhuzamosan a „centenáriumra” fókuszáló hivatalos emlékezetpolitikával. Ezek közül a 2019. júniusi (27.) szám az 1919-es magyar–román háborúval foglalkozik, és az események román elbeszélését kínálja az olvasóknak.
A lapnak már a borítója is látványos: a budapesti Országház előtt román katonai egységek parádéznak, a felirat pedig meg is magyarázza az eseményt: „100 éve vonult be a román hadsereg Budapestre”. A lapszám összeállítója Ciprian Stoleru, a Historia szerkesztője (írásai az egyik angol nyelvű román centenáriumi portálon is megtalálhatók), szerzői pedig – Stoleru mellett – Iulian Sîmbeteanu (ugyancsak a folyóirat szerkesztője), valamint Manuel Stănescu, a román honvédelmi minisztérium kutatóintézetének hadtörténésze és a Revista de Istorie Militară (Hadtörténeti Szemle) főszerkesztője. Az összeállítást hét hosszabb-rövidebb írás és egy bevezető alkotja. Ennek, illetve az első cikknek a szerzője Ciprian Stoleru (A párizsi békekonferencia, a román diplomácia és a magyar bolsevikok 1919. január–augusztus), aki bemutatja a bonyolult és gyorsan változó nemzetközi kontextust, az önrendelkezési elv ellentmondásait, a román békedelegáció nehézségeit és Románia kényes helyzetét 1919 elején. A következő szövegben Iulian Sîmbeteanu (Magyarország a Monarchia összeomlásától a román hadsereg intervenciójáig) a Romániában nem túl közismert 1918–1919-es magyarországi fejleményeket veszi sorra, az őszirózsás forradalomtól a Károlyi-rezsim agóniáján keresztül a bolsevik államcsínyig, majd a szomszédokkal való „elkerülhetetlen” konfliktusig és a Tanácsköztársaság bukásáig. Ezután egy rövid részlet olvasható Saint-Aulaire gróf, Franciaország romániai nagykövetének visszaemlékezéseiből, amely mintegy igazolja Románia 1919-es érdekérvényesítését. Manuel Stănescu (A román hadsereg 1919-es hadjárata. Románia és a Szövetséges Hatalmak viszonya a román–magyar konfliktus kontextusában) a hadműveletekre koncentrál az 1918 végi román bevonulástól az 1919 tavaszi, majd nyári harcokig, egészen Budapest megszállásáig, felvillantva a békekonferencia Erdélyt érintő tárgyalásainak egy-egy mozzanatát is. A szerkesztők „Budapesten” címmel egy részletet is beválogattak Florin Constantiniu népszerű szintéziséből, amelyben a neves szakember a magyarországi hadjáratot értékeli történeti távlatból. Végül Valeriu Avram egy hadtörténeti csemegével szolgál (A román légierő a bolsevik Magyarország fölött (1919. április–augusztus)), a lapszámot pedig egy újabb könyvrészlet zárja Glenn E. Torrey amerikai történész (a washingtoni Emporia State University professor emeritusa) monográfiájából: Kun Béla szerepe a Romániával való konfliktusban címmel, amely röviden összegzi a Tanácsköztársaság elleni román fellépést.
A Historia Special 2019/27. számának borítója
A lapszámot Ciprian Stoleru írása vezeti be, aki azt kérdezi, hogy Miért vonult be a román hadsereg Budapestre? A szerző előrebocsátja, hogy Románia számára az első világháború nem ért véget 1918. november 11-én (a német fegyverszünet megkötésekor), a budapesti bolsevik hatalomátvétel pedig folyamatos fenyegetést jelentett Romániára. Ezt mutatja az április 15-16-i magyar támadás is, amelyet román ellentámadás követett, és a román csapatok mindössze öt nap alatt elfoglalták Szatmárnémetit, Nagykárolyt, Nagyváradot és Nagyszalontát, majd elérték a Tiszát. A fenyegetés azonban nem szűnt meg: július 20-án újabb magyar offenzíva kezdődött, amelyet szintén sikerült megállítani, az ellentámadás pedig ezúttal egészen a magyar fővárosig vitte a román hadsereget, miközben Párizsban is folytak a diplomáciai küzdelmek. Az 1919-es háború a „Nagy Egyesülés” érvényesítéséért, megvédéséért és elismertetéséért folytatott küzdelem volt – minden fronton –, a román nemzetegyesítés betetőzése mellett pedig egyúttal a kommunizmus közép-európai megállításához is vezetett. Eredményeképpen a 150 000 km2 területű és 8 millió lakosú Romániából létrejöhetett a közel 300 000 km2-es és több mint 15 milliós Nagy-Románia (3.). A többi cikk tulajdonképpen ebben a szemléletben – és a klasszikus politika-, had- és diplomáciatörténeti kereteken belül maradva – mutatja be az 1918 ősze és 1919 nyara közötti fejleményeket.
Az egyes írásokból kibontakozó narratíva szerint az 1918 novemberében megkezdett erdélyi román bevonulást – mint ahogy az 1916-os román hadüzenetet is – a román nemzetegyesítés imperativusa indokolta. Ebben a magyarázatban önmagában még nincs semmi szokatlan, hiszen a 19–20. század során végeredményben minden nemzeti mozgalom célja ugyanaz volt: a különböző nemzetrészek egy „nemzetállamban” történő egyesítése, így a román fellépés az adott kontextusban logikusnak is tekinthető. A román nacionalista törekvésekkel való kritikátlan, magától értetődő azonosulás és azok historiográfiai legitimálása viszont egyértelműen a nemzetépítő, etnocentrikus történetírásban helyezi el ezt az elbeszélést. A szerzők által is képviselt irányzat ugyanis úgy törekszik a román nemzetegyesítés bemutatására, hogy azt szinte kizárólag román nézőpontból értékeli, abszolutizálva a „román igazságot” és mellőzve a többi (ellen)érdekelt fél – jelen esetben elsősorban a magyar állam és a magyar nemzet – szempontjait. Így az Osztrák-Magyar Monarchia megtámadását a román nemzeti ügy védelmében tett – vagyis jogos – akcióként keretezi, az erdélyi románokat felszabadító, nemzeti elnyomásuknak véget vető hódítás tehát igazságos fellépésként jelenik meg.
Ez az itt vizsgált lapszám szerzőinek is a – magától értetődőnek tekintett – kiindulópontja, amelynek megkérdőjelezése fel sem merül. Ennek fényében érthető, hogy a történelmi Magyarország területi integritásáért aggódó, annak határait – vagy legalább a magyar nyelvhatárt – megvédeni akaró magyar politikusok és katonák hajthatatlan, Erdély kapcsán minden kompromisszumot mereven elutasító (12.), a román lakosságot továbbra is elnyomó nacionalistákként jelennek meg. Legyenek akár konzervatívok vagy liberálisok, szocialisták vagy kommunisták, tulajdonképpen mind „Nagy-Magyarországban” és a magyar szupremáciában (19.) gondolkodtak, és ennek érdekében folytatták a háborút – vagy „kényszerítették” erre a románokat – még a fegyverszünet után is.
A védekező és a támadó fél ebben a narratívában érdekes módon helyet cserél. Ahogy arra Dumitru Preda, Vasile Alexandrescu és Costică Prodan hivatkozott munkájának címe is utal (Nagy-Románia védelmében. A román hadsereg 1918–1919-es hadjárata, 1994), az 1918 őszi erdélyi román bevonulásnak, majd az 1919 áprilisában indított hadműveletnek egy olyan „Nagy-Romániát” kellett megvédenie, amely akkor még tulajdonképpen nem is létezett – legfeljebb a román nacionalisták elképzeléseiben. Az a körülmény, hogy ehhez előbb még el kellett foglalni a kelet-magyarországi területeket, nem zavarja a szerzőket abban, hogy ezt a támadást az 1920 utáni helyzetből visszatekintve, meglehetősen történelmietlenül védekezésként állítsák be (47.). Ezt a logikai bukfencet pedig a korabeli román propaganda reprodukálása mellett a kommunizmus megállításának szükségessége és a nemzeti érdek (a még fel nem szabadított románok ügye) vannak hivatva elfogadtatni, valamint egészen konkrétan az 1919. április 15-i magyar támadás megtörhetetlennek tűnő mítosza.
A szerzők főleg Románia antikommunista fellépésével és a (román) nemzeti optika alkalmazásával hidalják át az elvek és a gyakorlati politika közötti esetleges ellentmondásokat is. Az antant képviselőivel megkötött belgrádi konvenció alapján Erdélybe harc nélkül bevonuló román csapatok így tulajdonképpen akkor is helyesen jártak el, amikor később már nyíltan figyelmen kívül hagyták a szövetséges nagyhatalmak utasításait. Például amikor a békekonferencia jóváhagyása nélkül – igaz, a francia vezetés bátorításával – folytatták a Magyarország elleni előnyomulást 1919 áprilisában, először a Tiszáig, majd augusztusban végül Budapestet is megszállva. Mindezt a bolsevizmus kiiktatásának szükségességével és katonai-stratégiai szempontokkal, valamint a román nemzeti érdekekkel indokolják a szerzők – szinte reprodukálva a korabeli román politikusok és katonák érvelését. Elismeréssel szólnak Ion I. C. Brătianu hajthatatlanságáról a nagyhatalmak nemritkán ellenséges, sőt sértő viszonyulása közepette (11–12., 29., 42.), természetesnek veszik a román „nemzeti egoizmust”, ugyanakkor egyszerre fogadják el a korabeli román propagandát, a gyakran cinikus román reálpolitika gyakorlatát és hivatkoznak a nemzeti szabadság és önrendelkezés eszméjére. Ciprian Stoleru például kommentár nélkül ismerteti Brătianu érvelését a béketárgyalásokon, hogy Erdélyben még a gyakran hamisított magyar statisztikák alapján is a románok voltak többségben, és az összlakosságon belül a magyarok mindössze 23%-ot tettek ki. (14., az 1910-es magyar népszámlálás szerint ez az arány 32% volt.) Egyúttal a szerző a wilsoni elvek „ellentmondásos és homályos” jellegét is hangsúlyozza, rámutatva, hogy valójában soha nem lett pontosan meghatározva, mit is kell érteni alatta – így mindenki saját érdekeinek megfelelően értelmezte őket (9–10.). Arra viszont a wilsonizmus tökéletesen megfelelt, hogy legitimálja Erdély és Kelet-Magyarország elszakadásának egyoldalú kinyilvánítását a gyulafehérvári népgyűlésen.
Nemzeti önrendelkezés ide vagy oda, a cikkekből gyakorlatilag semmit sem lehet megtudni az országrész nem román lakóinak akaratáról – ők szinte teljesen hiányoznak a szövegekből, hiába alkották a végül Romániához került terület lakosságának közel felét (az 1910-es magyar statisztikák alapján vagy 46%-át). A Romániával való egyesülést kimondó gyulafehérvári román népgyűlés felemlegetése mellett (20., 32., 47.) csak a – már az impériumváltás után megtartott – medgyesi szász gyűlés támogató határozata jelenik meg (34.). A román önrendelkezés kimondásának és egész Erdélyre való kiterjesztésének jogosságát alátámasztandó Manuel Stănescu öt dokumentumot sorol fel, amelyek meghatározták „Erdély és a Nyugati-szigethegységtől nyugatra lévő románok lakta régiók státuszát 1919 első felében”: az 1916. augusztus 17-i bukaresti szerződést, az amerikai kormány 1918. november 5-i nyilatkozatát, a Központi Román Nemzeti Tanács november 10-i nyilatkozatát, a december elsejei Gyulafehérvári Határozatokat, végül pedig az 1919. január 8-i medgyesi szász határozatot (34.). A válogatás egyértelműen a román igények legitimitását és megalapozottságát van hivatva demonstrálni, eltérő vagy ellenkező véleményt így véletlenül sem tartalmaz. A „román Erdély” reprezentációját sugallja az a megjegyzés is, hogy a tartományba 1919 május-júniusában ellátogató román királyi párt a nép szeretete, csodálata és hálája fogadta Nagyváradon, Nagykárolyban, Besztercén, Tordán, Balázsfalván és Nagyszebenben egyaránt (41.).
A román királyi pár Nagyváradon, 1919. május 23 (forrás)
Az etnocentrikus szemléletet tükrözi az is, ahogy az 1919 elején a Técső–Szinérváralja–Csucsa–Zám vonalon átmenetileg stabilizálódott magyar–román fronttól nyugatra élő románok helyzetére hivatkoznak a szerzők. Forráskritika nélkül idézik fel a magyar hatóságok és fegyveres erők atrocitásairól és a románság szenvedéseiről szóló korabeli tudósításokat (29., 34.), miközben szó sem esik az impériumváltás magyar sérelmeiről. Holott 1919 kora tavaszán hozzávetőlegesen annyi erdélyi magyar tapasztalhatta meg a román uralom berendezkedését – és a gyakran ezt kísérő atrocitásokat –, mint amennyi román élt még akkor Magyarországon. E viszonylagos, de csak pár hónapig tartó etnikai egyensúlyi helyzet azért volt román szemmel elfogadhatatlan, mert még nem történt meg az összes román felszabadítása. Az, hogy az utóbbi fejlemény Szatmár, Szilágy, Bihar és Arad megyei magyarok és más nem románok további százezreinek idegen uralom alá kerülésével is járt, itt nem tűnik relevánsnak. Ennek fényében Arad 1919. májusi román elfoglalása már csak egy apró mozzanatnak számít. Noha Manuel Stănescu szerint a szövetségesek nem engedélyezték a további katonai intervenciót, a „fontos stratégiai pontra”– a Keleti Hadsereg beleegyezésével, de a helyi francia parancsnokság ellenkezése dacára – május 17-én bevonult a román hadsereg egyik alakulata (41.). Kelet- és Közép-Magyarország és Budapest román megszállásának körülményeiről már nem számolnak be a szerzők, a román katonai hatóságok „korrektségére” és „humanitárius akcióira” csak a Florin Constantiniu-könyvből vett idézet utal (49.). Szintén Constantiniu emeli ki Budapest elfoglalásának „szimbolikus értékét”, az ugyanis „az Erdélyben elszenvedett elnyomás és megaláztatás évszázadainak megváltása volt. A román közvéleménynek adott ilyen elégtétel nélkül nehéznek tűnt a két nép és ország közötti megbékélés” (49.).
A bukaresti Diadalív részlete az első világháborús harcok helyszíneivel (a szerző felvétele, 2017)
Ugyanakkor a szövegek stílusa tárgyilagos és visszafogott, az egyes cikkek esetében pedig nem beszélhetünk semmilyen „magyarellenességről” vagy tudatos ellenségkép-gyártásról. Mivel „public historyról” van szó, a szerzők alapvetően a meglévő szakirodalomra támaszkodtak, és azt foglalták össze cikkeikben, csak helyenként hivatkozva az elsődleges forrásokra. A felhasznált irodalom minősége viszont óhatatlanul meghatározta a cikkek szemléletét és színvonalát. Sajnos már a hivatkozott források kiválasztása sem nevezhető kiegyensúlyozottnak: Saint-Aulaire grófot maga a felvezető szöveg is „a román ügy egyik legnagyobb támogatójaként” jellemzi (29.), Gheorghe Mărdărescu román tábornok pedig szintén az események résztvevője és fontos alakítója volt, elfogulatlanság tehát az ő részéről sem várható. (Egyébként Erdély felszabadítása és Budapest megszállása 1918–1920 című könyvét az olvasók a Historia különszámával együtt meg is vásárolhatták.) A cikkek után szereplő válogatott szakirodalom sem tekinthető kifejezetten reprezentatívnak. Bár nem csak román szerzőkre korlátozódik, még azok közül is kimaradt egy-egy relevánsnak számító történész, és csak Dumitru Preda, Vasile Alexandrescu és Costică Prodan már említett, klasszikusnak számító 1994-es hadtörténeti munkáját, Dumitru Preda A Nagy Egyesülés jelében. A román hadsereg hadjáratai az ország kiegészítéséért 1916–1920 című, 2019-es kötetét, Florin Constantiniutól A román nép őszinte történetét (2008-as kiadás), az említett Glenn E. Torrey Románia az első világháborúban című, románul 2014-ben kiadott könyvét, Margaret MacMillan Peacemakers című könyvének 2018-as román kiadását, valamint Peter Pastor Hungary between Wilson and Lenin: the Hungarian revolution of 1918-1919 and the big three című, 1976-ban megjelent munkáját és Jászi Oszkár The dissolution of the Habsburg Monarchy 1929-es kiadását tüntetik fel. Miközben hiányzik Lucian Leuștean már említett monográfiája vagy például az újabb, angolul is olvasható magyar szakirodalomból Romsics Ignác alapmunkája (The dismantling of historic Hungary: the Peace Treaty of Trianon, 1920, 2002).
Noha örvendetes a magyarországi fejlemények bemutatására és megértésükre irányuló törekvés, a viszonylag részletes eseménytörténet ellenére a szerzők nem igazán mélyültek el azok elemzésében, így az okok és a háttér is jobbára elnagyolt maradt. Egyes felhasznált munkák – például a hazafias szellemiségben íródott Preda–Prodan–Alexandrescu-kötet és a gyakran hasonló hangnemű Constantiniu-monográfia – pedig érezhetően rányomták bélyegüket a cikkekből összeálló narratívára. A nemritkán nyílt antikommunista beszédmódot az magyarázhatja, hogy a bolsevizmus terjedésének megállítása még ma is megfelelő legitimációs alapnak tűnhet Románia 1919-es Magyarország elleni szerepvállalásához. Összegzésképpen megállapítható, hogy a Historia Special 2019/27. száma a „Nagy Egyesülés” triumfalista diskurzusát folytatva a román nemzetépítő narratíva keretén belül mutatja be az 1919-es eseményeket.
Zahorán Csaba
Címkép: Román csapatok a budapesti Országház előtt (forrás)
(2021. augusztus 24-én javítva.)
