Ennek az elképzelésnek az egyik kiindulópontja talán Barkóczy-Klopsch Béla katonai író lehetett, aki szerint „Magyarországon vonhattak volna gátat az elzüllésnek az erélyes és nagy tiszteletnek örvendő Mackensen vezértábornagy vezetése alatt megjelenő fegyelmezett német csapatok”. Szoktak még Bánlaky József katonatiszt, hadtörténész egyik munkájára is hivatkozni ezzel kapcsolatban, de a szerző, aki egyáltalán nem elnéző a Károlyi-féle népköztársasággal, ilyet állítást nem fogalmaz meg könyvében. A képzet ősforrása vélhetően Bartha Albert volt hadügyminiszter lehet, aki emlékirata szerint a németekkel akarta volna őriztetni a Kárpátok hágóit
August von Mackensen (1849–1945) 1916-ban hadseregparancsnokként vett részt a Románia elleni hadjáratban, majd a megszállt ország katonai kormányzója lett. A német csapatok kivonulása az országból 1918. november 10-11-én kezdődött meg, és december 1-re a mintegy 170 ezer főre becsült romániai megszálló haderő utolsó katonája is átkelt a Kárpátokon. Ám ekkor a német haderő már messze nem volt az fegyelmezett és jól felszerelt hadigépezet, mint néhány évvel korábban. A romániai megszálló erők zömét eleve második, harmadik vonalbeli népfelkelő alakulatok alkották, a nehéztüzérséget és a repülőket még 1918 tavaszán kivonta a német hadvezetés, ahogy a harmincöt év alatti katonákat is. Mackensen törzskarának egyik tisztje, Max Luyten visszaemlékezései szerint jó, ha a létszám harmada volt harcképes. Ráadásul a visszavonuló hadseregben ekkor már katonatanácsok működtek és Mackensennek, aki első vaskeresztjét még a porosz–francia háborúban szerezte, velük kellett egyezkednie csapatainak irányításáról.
August von Mackensen (Forrás: wikipedia)
A németeknek semmi okuk nem volt megvédeni Magyarországot, vezénylő tábornokuk is a mielőbbi hazajutást szorgalmazta: bármi áron. Bár az Erdélybe bevonuló román csapatok valamelyest valóban tartottak a németektől, a háborús vereség és a forradalmi hírek miatt visszavonuló német seregtestek meglehetősen viharverten és szétzüllött állapotban haladtak át Magyarország területén. Az 1918. november 13-án aláírt belgrádi fegyverszüneti konvenció a német hadsereg internálásáról rendelkezett, ehhez azonban a Károlyi-kormányzat nem rendelkezett elegendő erővel. Ez volt talán az egyetlen pontja az egyezménynek, amit a Károlyi-kormány nem tartott be.
A vasúti szállítás elégtelenségei (például a szénhiány) miatt a német alakulatok sok esetben eladták felszerelésüket, fegyvereiket, járműveiket a helyi lakosságnak vagy a hatóságoknak. Az összeírások szerint Debrecenben és Nagyváradon egyaránt 12 teherautót bocsátottak áruba német csapatok, és a Tanácsköztársaság hadserege is bőven merített a lefoglalt német hadianyagból. A budapesti feketepiac valósággal pezsgett 1919 első hónapjaiban: a német hadianyag beáramlása fellendítette az üzletet. Mackensen tábornagyot egyébként a magyar kormány – eleget téve az antant követelésének – 1918 decemberében internáltatta Fóton, majd januárban francia katonák továbbszállították a délvidéki Futakra, onnan Szalonikibe, ahonnan csak 1919 végén szabadult. Januárra a hadserege zöme már Németország területén volt. Fóti internálása előtt, Károlyi Mihállyal való találkozóján Mackensen élesen kikelt a magyar „hálátlanság ellen”, mondván, háromszor is megvédte Magyarország határait és ezért ez a hála. Azonban ő sem bontotta ki az igazság minden részletét. A Mackensen-hadsereg ekkor már olyannyira nem akarta megvédeni Erdélyt, hogy 1918. november 6-án a német külügyminiszter a következőket táviratozta a bukaresti német követségnek (ne feledjük, a padovai fegyverszünet után három, a compiègne-i fegyverszünet előtt öt nappal vagyunk, azaz Németország még hadban állt, a Monarchia már nem): „Kérem Mackensen főparancsnokot azonnal és sürgősen informálni, miszerint Romániával az Erdélyben való átvonulásról folyó tárgyalásokat úgy irányítsa, hogy a súrlódások minden körülmények között elkerülendők. A gyakorlatban jóindulatú álláspontot foglalunk el az erdélyi kérdésben, de el kell kerülnünk a Magyarországgal való nyílt szembekerülést”. Diplomatáról magyarra fordítva ez azt jelentette, hogy Németország nem kívánt akadályokat gördíteni a román területi igények elé, amennyiben csapatait hagyják békében távozni a Román Királyság területéről.
Címkép forrása: wikipedia
