1918. december közepén Henri Mathias Berthelot tábornok, a francia Dunai Hadsereg parancsnoka engedélyt adott a román csapatoknak, hogy átlépjék a belgrádi katonai konvencióban megállapított demarkációs vonalat, és előrenyomuljanak a Máramarossziget–Szatmárnémeti–Nagykároly–Nagyvárad–Arad vonalra. A megszálló csapatok ugyan viszonylag lassan haladtak, ám december 24-én a román hadsereg már Kolozsvárra is bevonult. A szervezés alatt álló Székely Hadosztály kénytelen volt nyugat felé visszavonulni. Az alakulat Kratochvil Károly vezetése alatt végül a Vaskoh–Csucsa–Zilah–Nagybánya–Máramarossziget vonal – nagyjából a történelmi Erdély és Magyarország határa – mentén foglalt állást. Az egység tisztikara 1918-1919 telén a pillanatnyi szünetet kihasználva a frontvonalak mögött intenzív toborzásba kezdett. A mozgósítás azonban vegyes eredményeket hozott.
Térképünk a hadosztály kötelékébe tartozó 21. gyalogezred egyik egységének összeíró lajstroma alapján készült, és a Bihar vármegyei önkéntesek állandó lakhelyét ábrázolja, összevetve az egyes járások nemzetiségi összetételével. Az adatokból jól látszik, hogy a katonák többsége Nagyváradról és környékéről, valamint a vegyes nemzetiségű területekről vonult be, míg a demarkációs vonalaktól távolabb eső, de magyar többségű területeken a lakosság meglehetősen passzív maradt. A megmaradt források alapján ez egyáltalán nem volt egyedi jelenség, a Székely Hadosztály tisztjei hasonló hozzáállásról számoltak be az egész frontvonal mentén.
A Székely Hadosztály katonái, Szatmárnémeti, 1919. március (forrás: wikipedia)
Debrecenben és Szatmárnémetiben viszonylag sok katonát sikerült mozgósítani, míg az Alföld belső régióiban élők – több mint négyévnyi háborúskodás után – nem sok lelkesedést tanúsítottak a fegyveres honvédelem iránt. Ruszkay Gyula ezredes visszaemlékezése szerint az egyik szatmári faluban „csak 30 emberünk vonult be, a toborzás sovány eredményeként. Nincs már a magyarban lelkesedés, megunta a hosszú háborút. Pedig most kiverhetnénk az oláhokat.” Muzsnai Zoltán szakaszvezető később, a két világháború között így számolt be a lakosság hangulatáról. „A férfiaknak fegyvert, ruhát kínáltunk, hogy álljanak közénk, feltartóztatni az oláhokat, ne nézzék tétlenül legalább az Alföld megcsúfolását […] felhívásunknak alig volt foganatja, […] azt felelték: »ha ide mernek jönni, megvédjük mi a saját falunkat.«” Minden probléma és nehézség ellenére 1919 tavaszára a Székely Hadosztály lett a legnagyobb magyar harcoló alakulat, amelyben összesen 11 353 fő teljesített szolgálatot.