Néhány nap múlva átlépünk a 2018-as évbe, amely egyúttal az első világháborút lezáró sorsfordító eseménysor századik évfordulója is. A közelgő „centenárium” – vagyis Erdély 1918-as Romániához csatolásának/csatlakozásának és Nagy-Románia létrejöttének évfordulója – pedig már jó ideje tematizálja a romániai közbeszédet.

Magyar–román viszonylatban ez egy meglehetősen érzékeny, kényes kérdés – ezt bizonyítja számos idei nyilatkozat, interjú is, amelyek kisebb-nagyobb vitákat váltottak ki a romániai nyilvánosságban (például Ioan-Aurel Pop – kolozsvári történész és a BabeşBolyai Tudományegyetem rektora – tavaszi előadása, majd a belőle gerjesztett, politikailag is motivált hisztéria vagy Kelemen Hunor – RMDSZ-elnök – nyári interjúja és az azt követő indulatos reakciók stb.). Nemrég az RMDSZ „1000 év Erdélyben, 100 év Romániában” címmel egy röpiratot adott közre, amelyben központi helyet foglal el a téma, a Krónika napilapban pedig megjelent egy rövid interjú Marius Diaconescu román történésszel az 1918. december elsejei gyulafehérvári román nemzetgyűlés és annak sokat hivatkozott és idézett határozatai kapcsán. Bárdi Nándor az egész kérdéskör kontextusát és történeti ívét vázolta fel az MTA Kisebbségkutató Intézetének december 5-i konferenciáján („Az emlékezés politikája) tartott előadásában. Ebből kiderült, hogy a gyulafehérvári határozatok szinte megszületésük pillanatától bekerültek egy politikailag is motivált értelmezési mezőbe, ami tulajdonképpen automatikusan vezetett az egyes pontok („ígéretek”) eltérő magyarázatához, értelmezéséhez. Bárdi Nándor történészt, az MTA TK Kisebbségkutató Intézetének tudományos főmunkatársát kérdeztük minderről.

Tehát hogyan és miért alakultak ki ezek az annyira eltérő megközelítések?  

1918 környékén éppúgy összetorlódott sokféle értelmezés, mint manapság, az említett példákban. Ioan-Aurel Pop – aki nem kétséges, hogy nyilatkozatainál sokkal fragmentáltabban látja a magyarországi történeti kutatások és a budapesti kormányzat viszonyát – a megemlékezés diskurzusának irányításában pozícionálta magát. Kelemen Hunor szintén ezt tette, csakhogy ő a romániai magyar–román interetnikus alkuk viszonylatában kíván centrális szerepkört betölteni. Ez fontos is abban a szervezeti integrációs modellben, amelyet az RMDSZ Markó Béla vezetésével kialakított. Teljesen más a politikai kommunikációnak mindent alárendelő RMDSZ-röpirat, amelynek már a címoldala is meghökkent: Erdély magyarok nélkül egy sáros lakótelep, velük pedig a kolozsvári főtér fiatal lányokkal. Amire persze lehet azt mondani, hogy „PR az egész világ”, és miért is kellene bajlódni a valósággal. Csakhogy amikor az erdélyi magyarokat ábrázolják ilyen csúsztatásokkal, azt nem intézzük el azzal, hogy „PR az egész világ”…

Ebben a kis kiadványban az RMDSZ illetékesei egyszerre három dolgot is kommunikálni szeretnének a saját politikai közösségük felé: a romániai magyaroknak az 1918-as évfordulóhoz való lehetséges viszonyát, a Minority Safepack aláírás-akciót és a magyarországi országgyűlési választásokra történő regisztrációt. Miközben itt volna a nagy lehetőség, hogy a következő év ne elsősorban a konfrontációról szóljon, hanem egy magyar „kulturális offenzíváról”, amely a jövőbe nézve – de a problémákat nem feledve – a romániai magyarság megvalósításait hangsúlyozná, hatékonyan kihasználva a román nyelvű reprezentációt és az internetes megjelenítést, a közösségi médiákat. Történetiségében számomra az az érdekes kérdés, hogy az erdélyi magyar elitnek az előbbi stratégia miért is nem kézenfekvő, vagy épp miért az emlegetett röpiratokkal vagy Magyarországról a Mátyás király-emlékévvel készülnek 2018-ra?

Száz éve – vagyis 1918-ban – pont így torlódott össze sok minden. Az egyik dolog a gyulafehérvári határozatok érvényessége. Jól tudjuk, hogy csak az első cikkely – Erdély Romániához való csatlakozása – emelkedett törvényerőre, így maga a határozat nem alkotmányjogi forrás. Az Erdélyi Román Nemzeti Párt utódjaként a Nemzeti Parasztpárt az 1928-as, II. gyulafehérvári határozatokban már fel sem vetette a kisebbségi kérdést. Tehát nem is pártprogramról van szó. Ha hivatkoztak is rá, nem ettől függött a kelet-magyarországi területek Romániához való csatolása. Az 1990 utáni nemzeti ünnep ezt eltakarja.

Egy másik megközelítés arra irányul, hogy eredetileg mi is volt a cél: az erdélyi román egység megteremtése a szociáldemokraták integrálásával és közösen a nemzeti önrendelkezés manifesztációja. Majd később ki és mire használhatta mindezt. A húszas években, a Nemzeti Liberális Párt értelmezése szerint az ország megnagyobbodott, az új területek foglalás révén kerültek (vissza) Romániához. Az erdélyi román Iuliu Maniu és társai álláspontja szerint nemzeti egyesülés történt, és mindez a nemzeti mozgalmak munkájának köszönhető. Ugyanakkor a korabeli magyar vélemény szerint a nemzeti mozgalmak, a nagyhatalmak és az Osztrák-Magyar Monarchia belső problémái járultak hozzá a birodalom felbomlásához, Románia pedig visszaél a nemzeti önrendelkezés elvével, mert nem képes megadni azokat a nemzetiségi jogokat sem, amelyekkel a román nemzetiségi mozgalmak 1914 előtt rendelkeztek Magyarországon.

1990-től az – 1944-es sikeres kiugrást felidéző – augusztus 23-i évforduló helyett december elseje lett a nemzeti ünnep Romániában, és az egyesülés-diskurzus vált meghatározóvá a román politikai közegben. Ebben a helyzetben az RMDSZ a politikai kommunikációjában él azzal a lehetőséggel, hogy a pontokhoz szövegszerűen kapcsolódva kifejezze az általa képviselt magyarok elvárásait, akik úgy érzik, hogy nem egyenrangúak a román politikai közösségen belül. Már 1990 nyarán, a nemzeti ünnepről folyó vitában is megszavazták a törvényt mint Románia demokratikus hagyományának egyik elemét. Szőcs Géza akkori RMDSZ-es szenátor pedig – akit a parasztpárti szónokkal együtt az 1990-es gyulafehérvári ünnepségen kifütyültek – „századunk egyik közjogi remekművének” nevezte a határozatokat. Azok ugyanis „az önkormányzati elvek alapján kialakuló modern Európát előlegzik” meg, és ebben a romániai magyarok az „önálló, kollektív, történelmi, politikai és jogi személyiségüknek az elismerését és a szülőföldhöz való jog szavatolását” ismerik föl.  Ezért a határozatok lehetnének az új alkotmány alapelvei, amelyet a közös romániai ház építésekor alkalmaznának. Ez a „lojalitásalku” és a folyamatos „várakozásra” való utalás az 1990 utáni romániai magyar közírásban a román politikai közösségbe való kollektív integrációra utal. (Ez szerepel tételesen az „1000 év Erdélyben…” röpiratban is.)

Korabeli fénykép az 1918. december elsejei gyulafehérvári román népgyűlésről

Visszalépve az időben, az első tudósítások Gyulafehérvárról a magyar sajtóban eleve román tudósítóktól (Emil Isac, Emil Haţieganu) jelentek meg, majd aztán 1920-ban többször is közölték a szöveget, és mind az alkotmányozás folyamatát követve, mind a húszas években meghatározó volt a „számonkérés”: mi valósult meg a pontokból? Közben kialakult az összehasonlítás rendszere is az 1918 előtti és a korabeli viszonyok, illetve a (magyarországi) Román Nemzeti Párt és a (romániai) Országos Magyar Párt követelései között. Ezzel együtt formálódott a párhuzamos, egyenrangú magyar társadalom önképe is. Így került előtérbe a „lojalitásalku” – azaz ha biztosítják a közösségi jogaikat, a magyarok Románia lojális állampolgárai lesznek. Majd amikor 1928–1931 között világossá vált, hogy az akkor kormányzó Parasztpárt még a jogegyenlőség tekintetében sem tudta kezelni a kérdést, Krenner Miklós metaforájával élve „parittyakőként”, mint „harci fegyvert” kezdte emlegetni a magyar közírás a gyulafehérvári pontokat. Azok így váltak minden magyar jogkövetelés alaphivatkozásává. Az 1940–1944 közötti észak-erdélyi sajtóban – ha említik a deklarációt – mint a „románok megbízhatatlanságának” bizonyítéka jelenik meg. Ezt követően, a Magyar Népi Szövetség hivatalos propagandájában már Maniut, valamint a „magyar és román burzsoáziát” tették felelőssé azért, mert nem valósultak meg a határozatok – ezzel szemben pedig a Nemzetiségi statútum lehet az ellenpélda. A hatvanas évektől – amikor Romániában újra tematizálódik december elseje – a magyar sajtó egy-egy román szerző mellett magyar cikket is közöl, s a kettő közötti különbségnek lehetett üzenetértéke. Ugyanis a magyar szerzők a határozatok demokratikus voltát, illetve – Vasile Goldiş munkásságára helyezve a hangsúlyt – a közösségi jogokat emelték ki. Persze közben a nagygyűlés munkásmozgalmi vonatkozásait is eltorzították, egészen odáig jutva, hogy a nyolcvanas években már magyar parasztokat is felvonultattak a nagygyűlésre, visszavetítve a „közös magyar–román népi hagyományokat”. De 1984-től már magyarul is csak a hivatalos román diskurzus jelenhetett meg.

1990 után a várakozás, az elvárás diskurzusa lett a meghatározó, miközben új elemekkel bővültek az évforduló és a román nemzeti ünnep körüli viták. Egyrészt megjelentek új helyszínek – Kolozsvár (Gheorghe Funar akciói révén), Budapest (a Kempinski Hotelben adott 2002-es fogadás), majd Sepsiszentgyörgy és Csíkszereda (a Noua Dreaptă és a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom erődemonstrációival) –, másrészt felmerült a „viszonosság” kérdése. Nevezetesen: ha március 15. szabadon ünnepelhető, sőt 1997-től vannak kormányzati köszöntők is, akkor miért nem ünnepelnek a magyarok december 1-jén, miért tartják „provokációnak” kisvárosaikban az ünnepi rendezvényeket? – kérdezik gyakran román oldalról. Csakhogy ez a hatalmi aszimmetria példája: hiszen azt, hogy a magyarok szabadon megünnepelhetik március 15-ét, nem kiváltságként kapták, hanem egy demokratikus jogállamban erre mód és lehetőség van. Ebből pedig nem következik az, hogy december 1. kapcsán ne mondják el kritikai véleményüket, ami szintén a demokratikus jogállamiság velejárója és következménye. Willer József magyar képviselő a bukaresti parlamentben már 1931-ben kifejtette, hogy ne várjanak őszinte ünneplést magyar részről december 1-jén, hiszen az számukra gyásznap, de megértik a románság eltérő viszonyulását. Mindezt akkor respektálták is. 

Pontosan és konkrétan mit is ígértek Gyulafehérváron a magyarországi románság képviseletében fellépő politikusok? A határozatok III./1. pontjában ez szerepel: „Teljes nemzeti szabadság az együttlakó népek számára. Minden népnek joga van a maga neveléséhez és kormányzásához saját anyanyelvén, saját közigazgatással, saját kebeléből választott egyének által. A törvényhozó testületekben és az ország kormányzásában való részvételre, minden nép népességének számarányában nyer jogot.” (Forrás: Nagy Lajos: A kisebbségek alkotmányjogi helyzete Nagyromániában.)

A visszaemlékezések és a szövegváltozatok szerint az eredeti, Vasile Goldiş-féle tervben a III./1. pontnál szerepelt az „autonóm/független nemzeti szabadság” kifejezés, az elfogadott szövegben pedig ez redukálódott „teljes”-re. 1924-ben mindezt Iuliu Maniu tételesen is kifejtette, azzal együtt, hogy ő a politikai közösségen belüli jogegyenlőség pártján áll, de azzal, hogy az államnak alapfeladata a többségi nemzetépítés támogatása. (Ehhez a parasztpárti politikusok 1990 után is ragaszkodtak.)

A gyulafehérvári határozatok szövege a gyulafehérvári Egyesülés Múzeumában

Közben Goldiş december 1. előtt és után jó néhány nyilatkozatot adott a magyar sajtónak, amelyek az ő 1912-es autonomista álláspontját hangsúlyozták, mind Erdély időleges különállása ügyében, mind a nemzetiségi jogok vonatkozásában. Miközben az elfogadott nemzetiségi pontok megegyeztek a Román Nemzeti Párt 1905-ös nagyszebeni programköveteléseivel. Maniu már említett, 1924-es értelmezése is csak egyéni, nyelvhasználati és egyesülési jogokat tartalmazott: Nemzeti jogok alatt minden nép azon jogát értjük, hogy egyrészt számbeli és társadalmi fontosságával összhangban befolyásolni tudja az állam életét, másrészt pedig azt, hogy faji tulajdonságait ne csak az egyének szintjén, hanem szabad gyülekezési és társulási jog által, a saját nyelvén történő oktatás szabadsága révén, valamint földrajzi elhelyezkedése függvényében a saját nyelvének közhivatalokban történő elismerése által a közösség szintjén is szabadon tudja fejleszteni.”

Egy következő megközelítés az lehet, hogy mit is érthetünk „teljes nemzeti szabadságon”? Míg a romániai magyarok ez alatt a mai napig egyfajta társnemzeti státuszt értenek, mert egy nagyobb nemzet kisebb részeként és párhuzamos társadalomként képzelik el magukat, addig a román etnopolitikai rezsim kisebbségként tekint rájuk, amelynek – a politikai helyzetnek megfelelőn – bizonyos nyelvi és oktatási jogokat kell biztosítani. Tehát közösségi reprodukciójához a magyar megközelítés eleve feltételezi a közösség önkormányzati intézményesülésének elismerését is. Egy másik paradigma-probléma, hogy a magyar autonómia-diskurzus az önszerveződő, alulról építkező demokratikus önkormányzati szerkezetben gondolkodik, miközben a román hagyományban a dekoncentráció, a felülről leadott hatalmi jogkörök működtetésének szemlélete a domináns.  

Marius Diaconescu szerint a történelmi Magyarország azért bomlott fel, mert a magyar elitek elidegenítették az országtól a nem magyar lakosságot, a nemzetiségeket, az asszimilációs politika, a magyarosítás pedig bumerángként csapott vissza a világháborús vereség pillanatában. Ebből a negatív példából kiindulva a gyulafehérvári határozatok megfogalmazói jobb, méltányosabb nemzetiségi politikát helyeztek kilátásba az új (román) állami keretek között: bár autonómiát nem, de „teljes nemzeti szabadságot”, anyanyelvű közigazgatást és bíráskodást stb. ígértek a nem románoknak. Vagyis politikai egyenjogúságot és integrációt. Diaconescu szerint ez – legalábbis mára – teljesült is. Ahogy fogalmazott: „a magyarok éppen azzal rendelkeznek, amit Gyulafehérváron ígértek”. Mennyire tekinthető pontosnak ez a megállapítás?

Nem hiszem, hogy szaktörténészek dolga lenne sommás, igen/nem válaszokat adni arra, hogy mi valósult meg, és mi nem teljesült „Gyulafehérvár” kapcsán. Rövidesen egy több mint 400 oldalas kötet jelenik meg „Magyarok Romániában 1990–2015” címmel, ahol a nyelvhasználat, az oktatás, illetve a politikai integráció vonatkozásában jogász, politológus, szociológus szakértők tanulmányai elemzik részletesen az utóbbi 25 évet. De nem megkerülve a kérdést, érdemes azon elgondolkozni, hogy az erdélyi románság is többet szeretett volna, mint az 1868-as nemzetiségi törvény, hisz önálló politikai közösségként gondolta el magát. S ma hiába bizonygatjuk a korabeli európai viszonyokhoz képest a törvény előrevivő voltát, ha annak alanyát ez nem elégítette ki az adott korban. Tehát az erdélyi magyarok beleképzelik az autonómiát a gyulafehérvári pontokba, miközben a román politikai elit ezt tagadja. De ha a magyar vágyak mögé nézünk, akkor a társnemzeti emancipáció akarását látjuk, azt az igényt, hogy a román politikai közösségbe egyenrangú közösségként integrálódhassanak a romániai magyarok. Vagy pontosabban a nagy csalódást és ma a Magyarország felé való útkeresést érzékelhetjük. Román részről pedig egyre kevésbé biztonságpolitikai kérdés a magyar ügy, Bukarestből sokaknak inkább múló demográfiai és migrációs kérdésnek látszik. Számomra tehát azon túl, hogy mi volt a gyulafehérvári határozatok tartalma, és milyen szövegkörnyezetben és történelmi szituációban jelentek meg, az az igazán lényeges kérdés, hogy miért váltak olyan fontos argumentációvá, milyen deficit kompenzálására szolgálhatnak?

Az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása és Magyarország területvesztése a magyar történetírás álláspontja szerint döntően az első világháború elvesztésének köszönhető, és ehhez kapcsolódnak a további okok – többek között a nemzetiségi mozgalmak tevékenysége is. Talán érdemes azon elgondolkozni, hogy ki milyen perspektívákat láthatott maga előtt. Budapestről nézve a modernizáció és a nagyvárosok tényleg a magyarosodás kohóiként működtek, és az 1910-es években – az előző negyven év tapasztalatai alapján – bizakodhattak a további nemzetiségi asszimilációban. Az erdélyi román vezetők valószínűleg a német és olasz egység mintájára hosszabb távon bizakodhattak a román állami egység létrejöttében – akár a Habsburg Monarchiában, akár a Román Királyságban. Arról is meg voltak győződve, hogy politikai iskolázottságuk révén ők lesznek az egységesülő román állam vezetői, Erdély pedig a romániai modernizáció motorja lehet. Az erdélyi magyar elit a századfordulótól felismerte a regionális modernizáció szükségességét, a román nemzeti mozgalom és a Román Királyság együttműködését, és a magyar liberális államberendezkedésen belül az Erdélyi Szövetség révén próbált egy hatékony, a magyar szupremáciát védelmező nyomásgyakorló csoportot kialakítani. Ők már a tízes évek elejétől nem hittek az erdélyi románok integrálhatóságában.

Marius Diaconescu az interjúban azt is sajnálta, hogy meglehetősen gyenge a magyar–román történészek közötti, intézményesített párbeszéd – pedig arra a centenárium is jó alkalmat teremthetett volna. A szerinte továbbra is folytatódó párhuzamos történetírásokat, „párhuzamos monológokat” két példával illusztrálta: egy román „Erdély története” szintézissel, amelyről a magyarok nem vesznek tudomást, mert megtartotta a román nacionalista diskurzust, illetve a nemrég megjelent, háromkötetes Székelyföld történetével, amelybe viszont nem vontak be román történészeket. Ebből eléggé úgy tűnik, hogy a párbeszéd akadozásáért mindkét fél, szinte ugyanolyan mértékben felelős – ha így tesszük fel a kérdést.

A párbeszédhez azért a személyes kapcsolatok is kellenek, amire Diaconescu is utal. Azt hiszem, hogy a magyar–szlovák történészi kapcsolatok jóval számosabb és mélyebb tartalmához nem csak az járul hozzá, hogy a szlovák történetírás viszonyulása a Magyar Királysághoz különbözik a románétól (ami a történészek és levéltárosok képzésében is tetten érhető), hanem benne van a fiatalok nagyon sűrű találkozása is. Itt megint ki kellene lépni a „megszokott” közbeszédből, és a másikra mutogatás helyett jobb, ha a saját portánkon vesszük számba a konkrét tennivalókat (ami még nem azonos az önostorozó, „önsorsrontó jászizmussal”). A Székelyföld története kapcsán egy, a könyv megjelenése utáni belső vitán felmerült, hogy miért nincs idézve több román szakirodalom? A szerkesztők visszakérdeztek, hogy konkrétan mit is kellett volna idézni. Ekkor egy konkrét gazdaságtörténeti munka merült fel, azt az egyik szerző fel is használta. Anélkül, hogy hárítanék, itt szerintem az a konkrét kérdés, hogy ki vagy kik azok a román történészek, akiknek a székelyföldi kutatásai meghatározóak a régió története vonatkozásában? Vagyis meg kellene nevezni, hogy kiről is lehetne szó. Azt el kell ismernem, hogy amikor a két világháború közti visszarománosításról és a székelyek eredetéről szóló irodalommal foglalkoztam, nem használtam a két világháború közti munkák új kiadásait, mert akkor a mostani előszavakra, a jelen székelyföldi román törekvésekre is ki kellett volna térnem. A korabeli eugenetika mai feldolgozásait sem integráltam, mert akkor újra kellett volna gondolni a magyar szakirodalmat is, és az sem a terjedelembe, sem az időbe nem fért bele. De előbb-utóbb valakinek ezt is el kell végeznie. Tehát fel lehet vetni ezeket a kérdéseket, csak érdemes ezeket konkrétan, személyesen letárgyalni. A tankönyvek helyett szerintem a társadalomtörténeti kutatásokkal és a forrásfeltárásokkal lehetne előre lépni, de ehhez a magunk részéről egy expanzív román nyelvű fordítási és publikációs programra volna szűkség. Ehhez regionális statisztikai, közigazgatástörténeti, forrásfeltáró kutatásokra, bibliográfiai, kronológiai, kartográfiai segédletekre van szükség. Így lehet intézménytörténeteket, forráskiadást csinálni, mindez pedig mindkét történetírás javára válna. S itt nem kell a másikra várni. Ugyanez vonatkozik a „tankönyv-ügyekre” is. A romániai székelység és a kisebbség- és magyarságtörténeti tankönyvek révén vagy épp a Koinónia Kiadó történeti gyermekkönyveivel nemcsak korszerűsödik a romániai magyar nemzettudat reprezentációja, hanem létrejön egy szerzői kör is, akiket – ha van rá szándék – integrálni lehet hasonló román nyelvű projektekbe is. Megjegyzem, hogy a Tismăneanu-jelentésben a romániai államszocializmusról írt kisebbségi fejezet már egy ilyen kísérlet volt. Most pedig a romániai kisebbségek román nyelvű történeti megjelenítése folyik, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézetben, jórészt magyar kutatók közreműködésével.

A gyulafehérvári Egyesülés Múzeumának "Egyesülés terme"

Visszatérve az RMDSZ hirdette párbeszéd éve-szlogenhez, szinte érthetetlen, hogy a romániai magyar intézményesség nem tudott megteremteni egy profi román nyelvű honlapot. Ehhez aztán jöhetnének a fordítói programok, gyűjtemények, tájékoztatók, hírek, vitakezdeményezések stb. S aztán lehetne még sorolni a technikákat, hiszen ezek a gyakorlatok rendelkezésre állnak – például Lengyelország esetében lásd a varsói Keleti Tanulmányok Központját, ahol két évtized alatt külföldi polonisták tömegét képezték ki. Az igazi problémát nem a szakszerű elgondolások vagy a szakemberek hiányában, hanem a politikai érdektelenségben látom.
Twitter megosztás Google+ megosztás